Szünet

Drága Olvasók!

Mint az a címből is kiderülhetett, nem éppen egy jó hírrel jelentkezünk számotokra. Ami azt illeti, a mai nap folyamán összedugtuk fejünket drága írótársnőmmel, x Ann-nal, és úgy határoztuk, hogy a blogot egy rövid időre szüneteltetni fogjuk. Az ok egyszerű. Időhiány. Mindkettőnknek elkezdődött az iskola, ami azt jelenti, hogy rengeteg teendőnk, és tanulnivalónk van, s nem szeretnénk, ha ez a blog rovására menne. Hiszen ti sem örülnétek annak, ha a részek rövidek, és unalmasak lennének. Az elkövetkezendő egy-két hónapban tehát nem lesznek új részek, de amint visszatérünk, eseménydús, és izgalmas részekkel fogunk nektek szolgálni. Reméljük, hogy nem haragszotok ránk emiatt, de nem csak a mi, hanem a ti érdekeiteket is néztük.

Próbáljuk minél rövidebbre fogni ezt a kis kimaradást, addig is mindenkinek kellemes heteket, hónapokat kívánunk: x Ann & Vivianne S.

10.rész

A sötétség egyre jobban uralni kezdett az égbolton. Nem is értem, hogy mi a francért vagyok én itt. Apának nem lett volna szabad elengedni-e egy ilyen kirándulásra. Az, hogy Justin nem sokkal ezelőtt megcsókolt az csak még jobban meg zavart. Nem kerülhet olyan közel hozzám, hogy megtudja másságomat. Bár már így is sejthet valamit, hisz a szememet már láttam nem is egyszer, de akkor is titkolnom kell. A csókja viszont, még ha csak pár másodpercig is tartott, fantasztikus volt.  Még ha neki azt is fogom mondani, hogy többet ne tegyen ilyet mert nem akarok tőle semmit, magamnak be kell vallanom, hogy igen is élveztem az a kis időt. Visszafordultam abba az irányba ahonnan érkeztem, és titokban reménykedtem benne, hogy Justin felbukkan.

- Helló. – jött a hang mögülem csakhogy ez nem az ő hangja volt. Lassan megfordultam, és egy sötét bőrű férfi állt mögöttem. – Eltévedtél? – kérdezte, de én nem válaszoltam csak automatikusan hátrálni kezdtem. Azt tudom, hogy én mért vagyok ilyen messze a várostól, de vajon egy ilyen alak mit keres itt? – Ne félj tőlem Elisabeth! – rögtön rá kaptam a tekintetem, és nem hátráltam tovább.

- Mégis honnan tudja a nevem? – a döbbenettől még pislogni is elfelejtettem. A férfi rögtön a homlokára csapott, mint aki most döbbent rá, hogy ezt pont nem kellett volna mondania.

- Daniel megöl ezért! – mondta, de ahogy láttam inkább mondta magának mint nekem. Várjunk csak. Döbbentem le ismét. Az apám neve Daniel. Most már egyre jobban kezdett érdekelni, hogy ki ő, és, hogy miért van itt.

- Mégis ki vagy te? – kérdeztem és egy lépéssel előrébb léptem. Mikor befejezte a magával való diskurálást, rám emelte tekintetét, és elmosolyodott.

- Garrett vagyok, apád egyik jó barátja. – sosem hallottam még róla, ezért meg kell bizonyosodnom arról, hogy igazat mond-e. Ha apámnak tényleg olyan jó barátja, akkor tudni fogja a titkos jelszót, amivel meg fogok bízni benne. Mikor kicsi voltam apa a lelkemre kötötte, hogy csak olyanokban bízhatok meg igazán, akik tudják a jelszót. Mivel még vannak olyan emberek, akik tudnak a másságunkról és azok a halálunkat akarják.    

- Mi a jelszó? – kérdeztem, és közben reménykedtem, hogy tudni fogja, és nem kell menekülnöm majd előle.

- Sangre de gato. – mondta ki tökéletes kiejtéssel, ami spanyolul csak annyit jelent, macska vér. Egy kő esett le a szívemről. Ezzel bebizonyította, hogy tényleg jó barátja apámnak. Hisz csak az olyanok tudják ezt a jelszót, akikben apám teljesen megbízik. Már csak egy kérdésem lenne hozzá.

- Hogy kerül maga ide? – bár most már volt egy sejtésem, hogy mit keres ő itt, vagyis kit követ ő itt.

- Tegezz csak nyugodtan. – mondta. – Tudod, ezt én is kérdezhetném tőled. Ez a hely veszélyes neked. – magyarázott, csakhogy nem adott a kérdésemre választ.

- Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem meg még egyszer, de most tovább beszéltem. – Csak nem követsz engem apám utasítására? – fontam össze karom mellkasom előtt.

- Dehogyis. – legyintett egyet, de látszott rajta, hogy hazudik.

- Tudod, nagyon rosszul hazudsz. – mondtam, és közben még a szemöldökömet is felhúztam. Bár az egyre jobban sötétülő égbolt miatt, már nem biztos, hogy látta.

- Jól van, de ha lehet, apádnak ne áruld el, hogy ilyen gyorsan lelepleztél. – mondta. – Megkért, hogy tartsalak szemmel, amíg távol vagy. Bár lesz pár dolog, ami nem lesz benne a beszámolómban. – mondata végén megköszörülte a torkát.

- Már, mint? – kérdeztem rá.

- Tudod, az a fiú, aki elől elszaladtál. – basszus ezt is látta? – kérdeztem magamtól. Még jó, hogy a sötétben nem látta, hogy az arcomat elöntötte a vöröses árnyalat. Jobb, ha nem is tud erről apám, mert sosem szerette, ha a fiúk a közelemben vannak.

- Az csak – kezdtem volna magyarázkodni, de közbe szólt.

- Nekem nem kell mentegetőznöd, nem vagyok az apád. – mondta, és hallottam a hangjában, hogy mosolyog. – Most már viszont ideje lenne elindulni, mert szerintem már rég ki kellett volna érned innen, főleg, hogy te még előnyben is vagy a többiekkel szemben. – jól tudtam, hogy igaza van, a szaglásom nem épp a jó irányba terelt. Most viszont megpróbálok minden erőmmel koncentrálni. Lehunytam szemem, és a levegőbe szimatoltam. Érzékelni kezdtem a szagokat. Először az erdő illatait éreztem, azután kezdtem érzékelni a város szagát. Bevallom az erdőé sokkal jobban tetszett. Amíg a város levegője szennyezett a sok autó kipufogógázától és az ipari kéményből kiáramló füsttől, addig az erdőben nincsenek ilyesfajta szennyeződések, és ott sokkal frissebb a levegő.

Már úton voltam kifelé az erdőből, mikor megéreztem egy ismerős illatot. Armani parfüm volt. Ami csak annyit jelent, hogy Justin a közelben van. Úgy tűnik nem sikerült kijutnia egyedül. Mivel Garrett-et útközben elhagytam, vagyis ő mondta, hogy inkább a távolból figyel tovább, így megkereshetem Justin és kijuttathatom magunkat innen. Azt már eldöntöttem, hogy megpróbálom azt a csókot elfelejteni. Muszáj leszek mert nem akarok olyan közel kerülni hozzá, hogy kiderüljön rólam a teljes igazság. Tudom jól, hogy mi lenne a következménye. Fény szűrődött át a fák törzsei között, onnan tudtam, hogy már csak lépések választanak el Justintól. Vettem egy mély levegőt, és elkiabáltam magam.

- Justin! – hagyta el számat a neve. Úgy kell tennem mintha már én is keresni kezdtem volna már őt.

- Elisa. – mikor kimondta a nevem, már előttem állt belevilágítva a szemembe, a nyavalyás vakus csoda telefonjával, pont, mint tegnap a liftben.

- Te tényleg azt akarod, hogy megvakuljak? – kérdeztem, és közben a kezemmel nyomkodni kezdtem a szemem. 

- Miért szaladtál el? – jött rögtön a kérdés.

- Te miért csókoltál meg? – tettem fel én is egy kérdést.

- Úgy éreztem – kezdett bele, de én nem hagytam, hogy tovább mondja. Nem akartam, hogy most itt nekem kiöntse a szívét. Jobb ha most itt befejezzük.

- Tudod mit, felejtsük el! – jelentettem ki. – Csak ki akarok jutni innen. – mondtam, és elindultam, de ahogy mellé értem ő elkapta a csuklom. Rá néztem, és az arcát megvilágította a telefonja fénye, amit a másik kezében tartott.

- Tudod, nagyon nehéz elfelejtenem azokat a dolgokat, amik veled kapcsolatosak. – mondta, és közben arcán a komolyság ült. Tudtam, hogy most nem csak a csókról van szó.

- Ezt kell tenned. Felejtsd el! – mondtam, én is komolyra fordítva a szót.

- Ha ez ilyen egyszerű lenne. – forgatta meg a szemét.

- Pedig ez ilyen egyszerű. – a mondatom végén kikaptam csuklom kezei közül, és újra elindultam. Két lépést ha sikerült megtennem, mert Justin elállta az utamat.

- Miért vagy rám ilyen hatással? – mély levegőt vettem, és próbáltam csak a talajt figyelni, és nem őt. Láttam, hogy egy lépéssel közelebb jött hozzám, ezért úgy éreztem most már tényleg le kell állítanom.

- Figyelj én – amint bele kezdtem a mondatomba, és felpillantottam Justinra, újra éreztem ajkait enyémen. Megpróbáltam eltolni magamtól, de úgy éreztem, hogy hiába lehetnék én az erősebb, most ő irányít, amit én hagyok. Átfonta derekamat, és közelebb húzott magához, amit szintén hagytam. Úgy éreztem, most győzött felettem a vágy!

9.rész

Az iszonyatos félelem, ami eddig Justinon uralkodott, most alábbhagyott. Lélegzetvétele visszaállt a normálisra, már nem remegett, és szíve sem vert olyan sebességgel, mint az imént. Büszke voltam magamra, hogy sikerült összehoznom, hiszen most csináltam először ilyet. Remélem, hogy a sötétben nem tűnt fel neki a fekete szem, ugyanis elég volt, hogy egyszer látta. Nem jöhet rá - gondoltam magamban idegesen, miközben a lift ajtaját csapkodtam. Justin csak egy helyben ült, és nem tett semmit. Olyan volt, mint aki transzba esett. Jobb kezemet elhúztam arca előtt, és úgy próbáltam "feléleszteni".

- Hahó, Justin! - szóltam rá, de Ő nem reagált. Nem tudtam, mit tegyek, ezért megpofoztam, hogy térjen észhez. A dolog meghozta gyümölcsét, ugyanis azonnal pislogni kezdett. Hitetlenül megrázta a fejét, és úgy nézett rám.

- Te tényleg megpofoztál? - nevette el magát. Magabiztosan bólintottam, Ő pedig ismét nevetni kezdett. Egyszer csak visszajött a világítás, és a lift nagy robajjal indult meg, a kitűzött cél felé: a földszintre. Mikor kiléptünk a liftből, az osztályfőnök rohant oda hozzánk aggódva.

- Jól vagytok, gyerekek? - kérdezte idegesen, hangja akaratos volt. Justin nem válaszolt, csak engem nézett. Ebből arra következtettem, hogy azt várja: majd én beszélek, helyette is.

- Most már igen, bár nem értem, hogy miért száll be a liftbe, mikor klausztrofóbiás - feleltem monoton, unott hangon, és próbáltam úgy viselkedni, mint akit kicsit sem izgatott Juss problémája.

- Micsoda? - nézett rá elképedve a tanár, én pedig halk kacagásba kezdtem. A kikérdezés után a szobámba vettem az irányt, ugyanis teljesen elment a kedvem attól, hogy felderítsem a szálloda minden egyes zugát. Belépve Olivia ugrott elém, felvont szemöldökkel nézett rám, és felettébb félelmetes volt, ahogyan a "szívedig hatolok" nézésével próbált megbabonázni.

- Ide figyelj, Forest! Szállj le, Justinról! Ő az enyém - sipákolt kétségbeesetten, s legjobb barátnője, Katy mellette állt, és serényen bólogatott. Szemeimet megforgattam, kikerültem a két cafkát, és az ágyamhoz sétáltam. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, megszólaltam.

- Nekem múltkor nagyon is úgy tűnt, hogy szakítottatok. Akkor... Talán mégsem a tiéd? - néztem rá gonoszan. Nem szoktam ilyen lenni, de ez a csaj ezt hozza ki belőlem. Rémes. Ki nem állhatom, pedig nem is ismerem igazán. Fújtatva rohant ki a szobából, talán a fiúk szobájába igyekezett, nem tudom pontosan. Fülembe vettem fülhallgatóm, bekapcsoltam a The Pretty Reckless-től a You című dalt, és próbáltam egy kicsit kikapcsolódni, s elfelejteni a liftben történteket.

Tíz perc telhetett el, mikor Olivia visszatért. Idegesen borult le az ágyára, aztán Katy-nek kezdett panaszkodni, de azt már nem hallottam, ugyanis a zenére összpontosítottam, ami a fülemben bömbölt. Kopogtak. Olivia rohant az ajtóba, ahol Justin állt. A szituáció kezdett érdekessé válni, így kivettem a fülest, és figyeltem a beszélgetést.

- Justin, megértem, hogy visszaakarsz szerezni, de tenned kell érte - próbált komoly maradni Oliv, de majd kicsattant a boldogságtól.

- Mi? - kerekedtek el Juss szemei. - Nem, én Ellie-hez jöttem - mutatott rám, arcomra hatalmas vigyor csúszott, ahogyan láttam, hogy Liv arca vörösödik, és majd felrobban a dühtől. Felpattantam az ágyról, és kisiettem a szobából. Az ajtót behúztam magam után, és Jussra figyeltem. A folyosó vége felé mutatott, ezzel jelezve: menjek vele. Mikor odaértünk, belekezdett.

- Tudod, még nem volt alkalmam megköszönni, hogy megnyugtattál a liftbe. Nem is tudom, mi lett volna, hogyha nem vagy ott, és bár a szemeid ismét feketék voltak, inkább békén hagylak, mert tudom, hogy úgysem mondanál semmit - adta tudtomra, én pedig levegőt is elfelejtettem venni. Látta. Látta a szememet.

Másnap

Az idő jobb lett, mi pedig éppen az erdőbe készülünk, ahol az ofő azt mondta, lesz egy kis meglepetése számunkra. Justinnal a tegnapi óta nem beszéltünk, de ahányszor adódik lehetősége, engem bámul, vagy csak testikontaktust vesz fel velem. Például "véletlen" hozzáér a kezemhez. Nem tudom, mi ezzel a célja, de kezd dühíteni.

Az erdő közepén, egy hatalmas tisztáson állomásoztunk, Mrs. pedig beszélni kezdett.

- Szóval gyerekek, a meglepetés nem más, minthogy kétfős csoportokra osztunk titeket, egy háromfős is lesz - tette hozzá. - És egyedül kell boldogulnotok az erdőben, ki kell jutnotok. Aki először ér ki, az jutalmat kap - mosolygott.

- Justin, leszel velem? - sikított boldogan Liv. Juss kétségbeesetten, és segítségkérően nézett rám. Tudtam, mit akar, de nem voltam benne biztos, hogy meg akarom tenni. Végül arra jutottam, egye fene, segítek neki.

- Velem lesz - mondat monoton hangon, Justin pedig heves bólogatások közepette rohant oda mellém.

Már egy ideje az erdőben bolyongunk, de sehol sem találunk semmiféle kiutat, és ez aggaszt. Justin folyamatosan, bámul, vigyorog, fogdos... Olyan szexin néz rám - mi, dehogy! Nem gondolhatsz ilyenekre, Ellie! 

- Ne bámulj már megállás nélkül! - förmedtem rá dühösen.

- Nem nézhetek egy szép lányt? - kérdete csintalanul, én pedig éreztem: fülig vörösödtem. Francért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? - kérdeztem meg magamtól. Egyre közelebb jött hozzám, a végén már csak pár centi volt köztünk. Kezemet összekulcsoltam a mellkasom előtt védekezésképpen, de Őt nem zavarta. Ajkait enyéimre tapasztotta. Csókja megbénított, nem tudtam ellenkezzek-e, vagy sem. Először visszacsókoltam, ezzel erőt adtam neki, de néhány másodperc elteltével ráébredtem: nem tehetem ezt. Nem tehetem meg.

Végül fejemet elrántottam, és rohanni kezdtem. Nem tudtam merre, és nem érdekelt, hogy együtt kéne maradnunk, de abban az esetben úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem: egyedül. Justin utánam rohant, de képességeimet bevetve egyértelműen gyorsabb voltam mint Ő, így öt perc futás után már nem is tudtam hol van. A legnagyobb bajom viszont az volt, hogy azt sem tudtam: én hol vagyok. Egyre idegesebb lettem, s végül macskaösztöneimre hagyatkozva kezdtem el szagokat keresni a levegőben. Kiválasztottam egy irányt, és futni kezdtem, de csak később jöttem rá, hogy totálisan nem erre kellett volna.

Két óra hosszát futottam, mire kiértem az erdőből, ám a várt jutalmam elmaradt, ugyanis teljesen másik oldalán értem ki, mint ahol kellett volna. Minden kietlen volt, néhány fa, aminek nincs lombja, és az erdő. Az ég kezdett elsötétedni, ugyanis este nyolc óra körül járhatott, én pedig eltévedtem. Az erdő szélén voltam, teljesen egyedül...

8.rész

Reggel egy hatalmas mennydörgésre riadtam fel, amit egy nagy villám követett mely bevilágította a szobát. Az ablak felé nézve, egy újabb villámlás történt. Lassan kikászálódtam az ágyból, és oda sétáltam az előbb említett hely elé. Elhúztam a függönyt, és a szakadó eső tárult szemem elé. Egy pillantást vetettem digitális órám felé, ami 05:58-at mutatott. Ami azt jelenti, hogy 2 perc múlva megszólal az ébresztőm, az eső viszont szakad, mely számomra annyit jelent, hogy lehet ugrik a természet tanulmányi kirándulás. Ilyen nagy viharban nem hinném, hogy az erdőben lenne a helyünk, főleg, hogy villámlik is. Mindenesetre reménykedek abban, hogy mire a sulihoz érek, annyit fogok hallani, hogy lefújják a kirándulást.

  Már a suli felé tartunk, és az időjárás pedig nem javult, csak romlott. Mivel anyu otthon volt felajánlotta, hogy elvisz az iskolához, nehogy pacallá ázzak út közben. Valahogy én még mindig abban bíztam, hogy a nap végén otthon találom magam, és nem valahol az erdő mélyén.

- Borzasztó ez az időjárás. – mondta anyu a volán mögött. Az égre néztem, amit olyan sötét felhők borították, hogy a napnak esélye sem volt elő bukkanni. A villámlás és a dörgés egyre sűrűbben jelentkeztek. Közben a szél is társult mindehhez. – Remélem, a tanárodnak van valami vész terve az ilyen esetekhez, és három nap múlva nem tüdőgyulladással hozza haza a diákjait. – anyura néztem. Remélem az a vészterv, hogy elmarad. – mondtam magamban.

Perceken belül a South High elé értünk. Édesanyám leparkolt, és felém fordult. – Tudom, hogy ezt már kismilliószor hallottad, de nagyon figyelj oda magadra. – mondta.

- Rendben. – mondtam, a szó végén pedig egy újabb dörgés hangzott el. Kikapcsoltam biztonsági övemet fejemre húztam az esőkabátom kapucniját, és kiszálltam a kocsiból. Amíg elértem az autó csomagtartójáig, az égre pillantottam. A sötét felhőn át egy fénycsóva jelent meg, ami amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnt. A csomagtartót kinyitva kiszedtem a bőröndömet, amit nem raktam a földre, hanem a kezemben tartottam. Becsuktam a csomagteret, még oda intettem anyámnak, és a suli bejárata felé mentem. Amint beértem az előtérbe már láttam, hogy a kirándulásra jövők, rajtam kívül hat ember, már mind ott állnak, vagy éppen a bőröndjükön ülnek.

- Micsoda ocsmány esőkabát. – hallottam meg valaki gúnyos hangját. – Hol vetted ezt, a turkálóban? – a hang irányába fordultam, és ki más is lehetett volna ez a kedves ember, mint Olivia. Katy mellett ült a bőröndjén, és rám mutogatva nevettek. Citromsárga esőkabátomra vetettem egy pillantást, azután Oliv ismét megszólalt. – Igen, tőled kérdeztem. – úgy éreztem át kell néznem rajta és nem törődni azzal, hogy miket mond, így az előteret otthagyva a hallba sétáltam, ahol találtam egy padot, ami pont háttal volt az előtérben lévő embereknek. Az a hely pont tökéletes lesz nekem, így legalább nem látom, amint még mindig rajtam nevetnek. Az iskola még kongott az ürességtől, mivel a tanítás csak 8-kor kezdődik. Letettem a pad mellé a bőröndöm, a kapucnit levettem a fejemről, és leültem. Mégis, hogy bírom ki ezt a három napot velük? Legszívesebben most itt letérdelnék, és Istenhez imádkoznék, hogy maradjon el ez az egész kirándulás. Csakhogy akkor ismét közröhej tárgyává válnék. A nyakamban lévő láncot birizgáltam, mikor valami megfogta a vállam. Hirtelen hátra fordultam, és ő állt mögöttem, akit annyira távol akarok tartani magamtól, mint az előtérben még mindig nevető Oliviát. Tudom, hogy mikor a bál estéjén a házunk előtt beszéltünk megígérte, hogy nem fogja tőle senki megtudni, hogy mit látott, de bennem még ennek ellenére is van egy kis rettegés.

- Leülhetek? – kérdezte, és közben a padra mutatott. Elgondolkoztam rajta, de mivel bunkó nem akarok lenni, így megengedtem neki. Mikor helyet foglalt mellettem, nem szólt egy szót sem csak ült, és maga elé nézett. Csakhogy ez nem tartott sokáig. – Nekem tetszik. – mondta. Oldalra fordítva fejem, összehúzott szemöldökkel néztem rá.  Mikor ő is felém fordult tovább mondta. – Mármint az esőkabát. Szerintem jól áll.  – csak néztem rá, ahogy ő is rám. Ne csináld ezt kérlek. – mondtam magamban. Az a tekintet, ahogy rám nézett, elvarázsolt. Szemei csillogtak a lámpa fényei miatt. Szája kezdett mosolyra húzódni, ami még szexibbé tette. Már éreztem, hogy testem megindul felé, de még időben kapcsoltam és tudattam magammal, hogy nem szabad. Hirtelen lehunytam szemem, és elfordultam. Halk nevetéssel jelezte, hogy vicces volt az iménti cselekedetem. Csakhogy engem ez nem érdekelt. Többet nem fogok ránézni, és kész!

- Gyerekek. – hallottam meg mögöttünk a tanár hangját. Mire mindenki köré gyűlt, elkezdte mondandóját. – Az iszonyatos idő miatt lefújom az erdőbe lévő három napot, - mondta, amitől nekem felcsillant a szemem. – de még időben el tudtam intézni, hogy az erdőtől nem messze egy hotelba kapjunk szállást. Ha jobb lesz az idő, akkor eltudunk látogatni az erdő egyik meseszép helyére. Reméljük az idő nem fog miket megakadályozni a továbbiakban. – a hirtelen jött jókedvem el is múlt.

- Szóval azt akarja mondani, hogy egy szállodában fogunk lenni három napon át? – kérdezte Katy.

- Ahogy mondod. – válaszolt. – Az időjárástól függ, hogy kitehetjük-e a lábunkat onnan, vagy sem. – amit körülnéztem mindenki örült ennek a bejelentésnek, csak én nem. – Na de most már indulás, az iskola busz kint vár ránk. – mindenki megfogta holmiját, és elindultunk a kijárat felé. Amint kiléptem az ajtón a kapucnit ismét feldobtam fejemre, mert az eső még mindig szakadt. Mindenki rohanni kezdett a busz felé, ami körülbelül ugyan olyan sárga volt, mint a rajtam lévő esőkabát. Mivel a busznak nem volt semmiféle csomagtartója, így a bőröndöket fel kellett magunkkal vinni a járműre. Amint minden csomagot elhelyeztünk a busz végében, mindenki keresett magának helyet, a sofőr beindította a buszt, és elindultunk életem egyik leghosszabb három napja felé.
 Körülbelül félórája lehettünk úton, mikor megkérdezte tőlünk a tanárnő:

- Mi a mennydörgés? – fordult hátra, és kereste azt a személyt, aki választ tud adni a kérdésére. Előttem pár sorral egy vörös hajú lány ült, aki a kérdés feltétele után pár másodperccel már fel is tette a kezét. Ha jól emlékszem, akkor Emily a neve.

- Rendben Emily tudom, hogy te tudod, de én most – körülnézett a buszon. – Justintól szeretném hallani. – kissé hátra fordítottam a fejem és a fiú, akinek választ kell adnia, egy sorral volt hátrébb. – Tudsz válaszolni a kérdésemre?

- Persze, tanárnő. – mondta boldogan. – A mennydörgés a villámlás hatására bekövetkezett intenzív hangjelenség. – ezen most elég rendesen meglepődtem. Nem elég, hogy helyes, még okos is? Ilyen fiút sem lehet minden sarkon találni. 
- A válasz helyes. – mosolygott rá a tanár, visszafordult előre, és a sofőrrel kezdett el beszélgetni.

 A hátralévő úton csak néztem ki az ablakon, és a villámokat bámultam. Némelyik olyan hatalmas volt, és az azt követő dörgés is olyan erősségű volt, hogy a busz ablakai is beleremegtek. 

Szerencsémre én pont nem félek ezektől a jelenségektől, de aki igen azokat most nagyon sajnálom.

- 5 percen belül megérkezünk. – kiabált hátra a sofőr. Amint előre pillantottam már megláttam egy hatalmas HOTEL felíratott. Pár perccel később a busz leparkolt a szálloda előtt. Az épület téglából volt megépítve, ami bordó és fehér színűre lett festve. Ha jól számolom, akkor nyolcemeletes, és minden szinten egy erkély húzódik, ami fekete fémből készült. Maga a hely tetszett, csak az nem akikkel itt kell lennem. Szép sorban leszálltunk a járműről a csomagjainkkal együtt, és beszaladtunk a hotel ajtaján. Belülről sokkal jobban nézett ki mint amilyennek elképzeltem. Az ajtótól egy olyan tíz lépésnyire a recepció volt elhelyezve, tőle jobbra egy bár, ahol már most voltak iszogató emberek pedig még csak fél kilenc körül lehetett. A recepció bal oldala felé pedig két lift, egy ajtó azzal a felirattal, hogy lépcsőház, és ülőhelyek voltak téve. A tanárnő, a sofőrrel az oldalán a pulthoz sétáltak ahol egy fiatal mosolygós nő fogadta őket. Beletelt 15 percbe mire, megkapta a szobákhoz a kulcsokat, intett nekünk, és a liftek felé indultunk. A felvonónál elmondta, hogy a hetedik emeleten kaptunk szobákat. A lányok, vagyis Emily, Katy, Olivia és én egy szobában leszünk. Mikor ezt meghallottam sikítani tudtam volna, amit meg is tettem, de persze csak magamban. A fiúk, Oliver, Chris és Justin pedig a mellettünk lévő szobát kapták. Justinra néztem, aki pár lépéssel mögöttem állt és épp barna bőrdzsekije cipzárját húzta le. Amint végzett vele felpillantott, és tekintetünk találkozott. Ő egy mosollyal díjazta. Csakhogy én megint elkaptam tekintetem, és a tanárnőre néztem, aki már a nyitott lift ajtón lépett be. Felkaptam bőröndöm, és én is igyekeztem beszállni a felvonóba. Mikor mindenki beszálltunk a liftbe az ajtó becsukódott, és elindult felfelé. Mivel most Justin állt nekem háttal, így láttam, hogy kezét ki-be csukogatja, és közben ide-oda kapkodta a fejét. Mintha valamitől félne vagy nem is tudom. Olyan fura volt, de mivel hamar felértünk a hetedikre így nem foglalkoztam vele tovább.

Mikor elértük az ajtókat mindenki bevonult a saját szobájába. Ahogy beléptem a küszöbön, már láttam, hogy az ajtótól nem messze baloldalon nyílik a fürdőszoba. Amint beljebb mentem négy franciaágy helyezkedett el a szobában. Az egyik kettő jobboldalon a másik kettő pedig baloldalon egymással szembe voltak elhelyezve. Mivel a három lány már elfoglalták helyeiket, így nekem már nem volt választásom. Az ágy mellé vittem a bőröndöm leraktam, és leültem az alvóhelyemre. Mellettem Emily, velem szemben Olivia, és ő mellette pedig Katy foglalt helyet. Ahogy az ablakon kinéztem, ami az ágyamtól nem messze volt, egy újabb villámlás, és az-az utáni dörgés töltötte be a szobát.

- Ettől az időtől begöndörödött a hajam. – kezdett el nyafogni Katy. Felé fordultam, de én egyáltalán nem láttam göndörnek a haját.

- Igazad van az enyém is. – kezdte el Oliv is, és közben fekete haját simogatta. Már csak ez hiányzott, hogy ezek ketten arról beszéljenek, hogy milyen göndör a hajuk. Levettem sárga eső kabátom, amit az ágy mellé dobtam, és úgy döntöttem, hogy itt hagyom ezt a bagázst, és szétnézek a szállodában. Amint kiléptem az ajtón, még hallottam, hogy Oliv mit mond. – Úgy érzem tisztább lett a levegő. – milyen kedves tőle. Pár másodpercig még álltam az ajtó előtt, utána pedig elindultam a lift felé, ami a folyosó végén balra volt található. Ahogy oda értem megnyomtam a hívó gombot, és felnéztem a kijelzőre, ami mutatta melyik emeleten jár. Egy perc se telt el a lift megérkezett, beszálltam megnyomtam a nulladik emeletet, és az ajtó már zárult is. Csakhogy hirtelen egy kéz jelent meg a két ajtó között, ami ismét szétnyílt. Értetlenül néztem az ajtók felé, ami mikor teljesen kinyílt egy ismerős ember állt előtte. Mi a francért nem tudok én távol maradni tőle? – kérdeztem magamtól. A személy viszont mosolyogva szállt be a liftbe.

- Látom te is a nulladikra mész. – nézett a gombokhoz ahol a nulla kéken világított. Csak bólintottam egyet, ő mellém állt az ajtó most már véglegesen bezárult, és elindult lefelé. Szemem sarkából láttam, hogy Justin engem néz, és nagyon mosolyog.     

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem, és felé fordítottam a fejem. Nagyon érdekelt, hogy mi a fene miatt mosolyog, és néz ennyire.

- Mégis mit? – kérdezett vissza, de még mindig vigyorgott.

- Hát, ezt. – mutattam arca felé, amin még mindig szexis mosolya ragyogott.

- Nem értem mire gondolsz. – és ahogy kimondta az utolsó szót, a lift megállt, és a világítás is elment. Pár másodpercnyi néma csönd után Justin megszólalt. – Jól vagy? – kérdezte, és egy hirtelen fényőzön vakított a szemembe, ami miatt elkaptam a fejem. – Jaj, bocsi. – szólt ismét Justin. De én csak csukott szemmel álltam miközben a szemem előtt fehér foltok jelentek meg. Amíg én szenvedtem addig Justin elkezdte verni a lift ajtaját. – Hahó, valaki. – kiabált.

- Már nem csak megvakítani, hanem megsüketíteni is meg akarsz? – nyitottam ki szemem. Jus két lépéssel állt előttem, telefonját a szájába vette, így világított, és közben a kezével a két ajtó közé próbált benyúlni és szétfeszíteni azt.  

- Te meg mit csinálsz? – kérdeztem a háta mögül. – Majd segítenek rajtunk. – mondtam, és közben egy lépéssel előrébb léptem. A telefont kivette a szájából, és megszólalt.

- Mégis mikor segítenek? – kérdezte, és közben felemelte a hangját.

- Honnan tudjam, majd valamikor. – válaszoltam, de én is úgy ahogy ő az előbb felemelt hanggal. Nem tudom mitől lett ilyen ideges hirtelen, hisz valószínűleg csak elment az áram a vihar miatt, de majd ha helyre rakják, akkor a lift ismét elindul. Neki támaszkodtam a lift oldalának, és néztem, ahogy a velem lévő fiú milyen látványosan szenved. A levegőket úgy vette mintha az utolsókat szívhatná. A szabad kezével a pólója nyakát kezdte rángatni, azután pedig a lift oldalához csapta tenyerét, és úgy tűnt mintha próbálná tolni. Agyalni kezdtem, hogy mi lehet a baja, mikor rá jöttem.

- Te klausztrofóbiás vagy. – mondtam ki hangosan.  

- Mindenki fél valamitől. - szólt, de közben még mindig nagy levegőket vett.  Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pont neki van klausztrofóbiája. Most kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit csináljak. Nyugtatgassam, hogy nem lesz semmi baj, vagy még is mit tegyek? Még sose volt ilyennel dolgom. A fóbiát is csak azért ismertem fel, mert láttam már egy filmet, amiben pont ilyen tüneteket produkált a fickó. Csak az a baj, hogy ő a film végén úgy bedilizett a bezártságtól, hogy a nála lévő késsel véget vetett a szenvedéseinek. Rögtön Justinra néztem.

- Ugye nincs nálad kés? – kérdeztem rá, amitől ő lehajtott fejét rám emelte, és összeszűkült szemmel nézett rám. Nekem ez egy nem válasz volt. Oda álltam elé, és félve kérdeztem meg.

- Mit csináljak? – tudom, hogy távol akarom tartani magam tőle, de akkor is ha tudok valamiben segíteni, akkor azt meg fogom tenni. Hisz nem szeretném ha valami baja esne.

- Semmit. Majd én megoldom. – mondta, és a másik kezét is a lift oldalához csapta, egy csöppnyit sem foglalkozva azzal, hogy a telefonja így kieset a tenyere közül. A mobil pont úgy esett, hogy a képernyője volt lefelé, így még mindig bevilágította a lift egyes részeit. Justin ismét lehajtotta fejét két keze között, és egyre sűrűbben vette a levegőt. Nekem akkor is az-az érzésem volt, hogy segítenem kell neki. Nem akarom csak nézni, ahogy itt szenved a bezártságtól. Segítek neki valahogy, ha akarja, ha nem!

- Figyel rám. – mondtam. – Nem lesz semmi baj. – tettem kezem vállára, és akkor éreztem meg, hogy már remeg is.

- Szerinted ez segít? – kérdezte, de nem emelte fel a fejét.

- Akkor meg mégis mit csináljak? – kérdeztem aggódva.

- Ezen nem tudsz segíteni, ez egy gyerekkori trauma miatt van. – mondta, és elvette a lift oldalától a kezét a tarkójára tette, és mászkálni kezdett.

- Meséld el. – mondtam, és közben szememmel követtem minden egyes lépését. Nem tudom, hogy jó ötlet-e ha beszél róla, vagy attól még jobban bepánikolna? De nem gondolkoztam rajta sokáig mert beszélni kezdett.

- 7 éves voltam, és akkor kezdtem el az iskolát. Már az első napon belém kötöttek a nagyobbak. Mivel még kicsi voltam, meg sem tudtam védeni magam. – kieresztett egy nagy levegőt, azután újra megszívta tüdejét, és folytatta. – Egyik nap addig fajult a dolog, hogy a tanítás végén bezártak az egyik szekrénybe. 8 órát töltöttem el ott. Kiabáltam segítségért, de senki nem segített. – így már értem miért mondta az, hogy majd ő megoldja. Hisz akkor senki sem segített neki, és azt hiszi, hogy most is csak magára számíthat. – Levegőt pedig olyan nehezen kaptam azon a szűk helyen, hogy már fulladoztam.  Mire a szüleim, és a gondnok rám találtak a fiú öltözőben, a szekrénybe zárva, már egy életre maradandó nyomot hagyott bennem. Ezért félek. Most is úgy érzem, hogy alig kapok levegőt, és a falak is közelednek. – mondata végén, kezeit ismét visszacsapta a lift oldalához. Ez után a történet után még nagyobb késztetést érzek, hogy valahogy segítsek rajta. Ki kell juttatnom innen valahogy. – mondtam magamban. Az igazat megvallva én simán kitudnám feszíteni az ajtókat, de nem tehetem. Már épp elég, hogy a szememet látta. Ha most azt látná, ahogy szétnyitom az ajtókat, akkor egy újabb kérdés lesz majd benne.: Hogy csinálta?

  Körülbelül már félóra eltelt, és se az áram se segítség nem érkezett. Justin pedig már a haját tépi. Egyre jobban pánikol, és az imént még a felsőjétől is megszabadult, azzal az indokkal, hogy így jobban kap majd levegőt. Nem mondom, hogy nem tetszik amit látok, mert akkor hazudnék. Mellkasa hatalmasra emelkedik mikor szívja be a levegőt, és közben izmai is megfeszülnek.  

- Nem kapok levegőt. – kiabálta el magát, és olyan pánik lett úrrá rajta, hogy még engem is megijesztett. A levegőt csak úgy kapkodta, és torkához rakta a kezét. Oda siettem hozzá, hogy megpróbáljam megnyugtatni, hogy igen is van levegő, de egyszerűen nem ment. Annyira bebeszélte magának, hogy nincs körülötte levegő, hogy már csak az segítene, rajta ha kijutna erről a helyről. Vagy. - jutott eszembe valami. Még régen apu mesélte, hogy van valami olyan képességem, amivel letudom nyugtatni a kiszemelt prédámat. Csakhogy én ezt még sosem csináltam, de ha most megpróbálom, akkor egyenesen Justin szemébe kell néznem fekete szememmel. Már nem volt más választásom muszáj megtennem, mert Jus már az előbb ököllel a lift ajtajába csapott, és kiabálta, hogy szabadítsák ki.

- Justin. – mondtam, elkaptam a karját, és magam felé fordítottam. Szemeim elkapták övét, és a már átváltozott fekete szememmel azt érzékeltettem felé, hogy nyugalom. 

7.rész

Sziasztok életkék!:3

Nos, egyikünk sem szokott hosszúra nyúló 'beszédeket' írni a részek elejére, de most muszájnak éreztem. Szóval, először is mindketten nagyon köszönjük a részekhez érkező aranyos is kommentárokat, mind-mind nagyon jól esnek. Viszont, én most azért írok nektek, mert megszeretnélek kérni titeket, hogy ne egyesszámban, hanem többesszámban beszéljetek, bármiről is van szó. Elég rosszul esik -szerintem mindkettőnknek-, mikor meglátok/meglátunk egy olyan kommentárt, amelyben csak írótársamnak gratuláltok, miszerint fantasztikus a blog. És ez visszafelé is igaz, szerintem Ann-nak is szarul (bocsánat a kifejezésért) esik. Ketten írjuk a blogot, tehát mindenféle dicsőítő szó kettőnket illet.

Ezt kérlek tartsátok tiszteletben. xx Vivianne

Miközben az iskola felé ballagtam, fülemben Ron Pope - Drop in the ocean című dala szólt, s végig azon agyaltam: hogyan kerülhetném el Justint, egész nap.. egész évben.
S ekkor villant be a legtökéletesebbnek nevezhető indok, ami miatt elkerülhetem Őt. Tempómat gyorsabbra fogtam az eddiginél, és szinte futottam, egészen a gimnázium kapujáig. Már messziről kiszúrtam Sophie-t, ugyanis fején piros svájcisapka ékeskedett. Mellette a két srác, Scott és Jared álltak, és éppen So-t fárasztották, valamelyik hülyeségükkel, a sok közül. Velem egy időben indult meg a társaság felé Justin is, ekkor jöttem rá: tervem, miszerint megmondom a többieknek, hogy Juss rám nyomult, fuccsba dőlt. Vettem egy mély levegőt, és nemes egyszerűséggel elsétáltam a társaság mellett. Pontosabban csak sétáltam volna, ha drága barátnőm észre nem vesz.
- Lisa! - sikított, miközben nyakamba csimpaszkodott, és rám ugrott. Ennek következményeképp mindketten a földön kötöttünk ki, s megfeledkezve a gondjaimról, feloldódva nevettem az őrült lánnyal. Valaki a kezét nyújtotta. Oda sem pillantottam, csak elfogadtam, viszont a hirtelen lendülettől, amit a kar húzása okozott, nekiestem az illetőnek. Aki nem más volt, mint Justin.
- Sajnálom - suttogtam, aztán berohantam az iskolába, s egyenesen a női mosdót céloztam meg, azon belül is egy fülkét, ahová bezárkóztam, és a becsöngőt vártam. Mikor az megszólalt, besiettem az osztályterembe. Osztályfőnöki órával kezdtük, ahol egy csomó teendőről beszéltünk.
- Miért rohantál úgy el? - súgta oda nekem kérdését Sophie. Arcáról aggodalom sugárzott, hangja eltökélt volt. Tudtam, hogy ki akarja deríteni a dolgokat.
- Csak rosszul voltam - hazudtam neki szemrebbenés nélkül, amihez bár nem volt ínyem, muszáj voltam megtenni. Szeméből láttam, hogy nem hisz nekem, de végül rábólintott, és tovább figyelte azt, amit Mrs. "folyamatosan hülyeségekről beszélek" mondott.
- Szóval gyerekek, a természettudományi kirándulásról lenne szó, amire a kijelölt tanulókat viszem. Három nap, egy erdőben. Erre az utazásra minden kijelölt személy jutalomként tekintsen. Szóval, az alábbi tanulok jönnek velem: Olivia Bennett, Emily Turner, Chris Lawrence, Justin Bieber, Katy Abraham, Oliver Ross, és.. Elizabeth Forest - teljesen lesokkoltam.
- Én? - kérdeztem azonnal, cérnavékony hangon. - Itt valami tévedés történhetett, hiszen rémes vagyok a természettudományi tárgyakból - próbáltam valami megfelelő érvet kitalálni, de az osztályfő csak mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem, Ellie! Mivel új vagy itt, ezért úgy döntöttem, velünk jössz. Egy kis kedvcsináló az iskolánkhoz - vigyorgott, és bár nagyon kedves gesztus volt tőle, nekem mégsem volt kedvem közös utazásra menni Olivval, Justinnal, Sophie nélkül. Szívesebben lennék együtt egy csapat szatírral, mint velük kettőjükkel.
- Mikor indulunk, tanárnő? - sikított fel Katy éles hangon. Katy, Olivia legjobb barátnője, s az iskola szépéhez hasonlóan, Ő is egy igazi plázacica. Folyamatosan nyávog, és a divat a mindene. Na meg a rózsaszín. Ki nem állhatom az ilyesfajta lányokat...
- Holnap reggel, hétre legyetek itt az iskola előtt - mosolygott, aztán a kicsöngetés hallatán kifelé vette az irányt.

***

Tanítás után egyből hazafelé vettem az irányt, s végig abban reménykedtem, hogy anyáék nem engednek majd el a kirándulásra. Hiszen rengeteg kockázattal járna ez a három nap.

A szobámba ültem, és éppen nagymama naplóját olvastam, mikor kopogtak. Anya, és apa nyitott be a szobába, majd leültek az ágyam szélére.

- Kicsim, azt mondtad, beszélni akarsz velünk - mosolygott bizakodóan édesanyám. Vettem egy mély levegőt, a naplót becsúsztattam a párnám alá, aztán bólintottam.

- Nos, arról lenne szó, hogy az osztályfőnök kijelölt engem, és néhány osztálytársamat egy tanulmányi kirándulásra, ami három nap lenne - mondtam el egy szuszra, aztán a végén hatalmas levegőt vettem. Anya arcán mosoly húzódott, ami számomra nem sok jót jelentett.

- Kicsim, ez fantasztikus! Menj, érezd jól magad - kacagott anya, miközben édesapámhoz bújt. Ő volt az utolsó reményem, így tekintetem ráirányult.

- Elég kockázatos, de mivel tudod kezelni az indulataidat, és vissza tudod fogni az átváltozásod, ezért elmehetsz. Tudom, hogy erős vagy, és bírni fogod! Ez egy tanulmányi kirándulás, tehát még jót is tesz neked, ha elmész - arca gondterhelt volt, láttam rajta, hogy nehezen bírja.

- Köszönöm - suttogtam, gyomrom görcsölni kezdett. Anyáék kimentek a szobából, én pedig zaklatottan dőltem le az ágyra.

Meg fogok halni - jelentettem ki magamban idegesen, aztán elővettem a bőröndömet, és dühösen kezdtem készülődni a holnapi napra...

6.rész

Szemem lesütve álltam egy helyben, és mély levegőket vettem, csak, hogy ez nem segített. Kezem már remegni kezdett, ami akkor történik meg, ha már semmi nem állíthatja meg az átváltozásomat.

- Oliv, ez mire volt jó? – hallottam meg Justin hangját, amint kérdőre vonja barátnőjét. Állkapcsom megfeszült az ínyemből kinövekvő szemfogaim miatt. Itt az ideje, hogy menekülési útvonalat válasszak. A legjobb pedig az, ha most hátat fordítok nekik és a tornaterem hátsó kijáratán távozok, amit még bejövet láttam. Kezem már oly módon remegett, hogy táskám kiesett a kezemből, de nem érdekelt csak az, hogy eltűnjek végre innen, még mielőtt baj lenne. Gyorsan fordítottam hátat a párnak, és a zölden világító ’exit’ felírat felé vettem az irányt. 

Ahogy az emberek mellett elsuhantam, némelyiket majdnem felborítottam, csak, hogy ez engem egy kicsit sem érdekelt.

- Hé! Várj! – hallottam Justin hangját, és mihelyst az ajtóhoz értem meghallottam éles hallásommal, hogy valaki sebesen közeledik felém. Kétségem sem volt afelől, hogy az előbb nekem kiabáló fiú siet utánam. Csak, hogy ez így nem lesz jó. Már csak percek választanak el attól, hogy az egész külsőm átalakuljon. Ha ő utánam jön, akkor nem csak a fekete szememet látja, hanem minden mást is. Ahogy elhagytam a tornatermet, megláttam a lelátót és a hatalmas foci pályát, amin reggel még a meccsek zajlottak. A pályától olyan 300 méterre fával teli övezett helyezkedett. Oda kell eljutnom, csak hogy amíg Justin utánam lohol, addig nem lehet. Mert akkor esélyt adok neki arra, hogy lássa, ahogy megváltozik a külsőm. El kell rejtőznöm, addig, amíg teljes alakot öltök, utána pedig lapulok, amíg el nem tűnik a helyszínről. Akkor pedig már egyenes utam lesz a fák közé. Nem agyaltam tovább a lelátó felé indultam meg, ami nekem baloldalon feküdt. Remélem, hogy nem fog benézni alá, mert akkor végem. Ahogy beértem alá, kezemen és lábamon is nőni kezdett a fekete szőr, amit mindig is utáltam. Az egész lelátó fából volt megépítve, így szerencsémre szemből nem lehetett alá látni. Az tény, hogy voltak kisebb rések, de így sem lehetne megmondani, hogy valaki rejtőzik-e alatta. Szaglásom, hallásom és látásom élesedett. Már éreztem Justin, Armani parfümjének illatát, és az ajtó éles csapódását hallva, már tudtam, hogy ő is kint van.

- Elisabeth? – kiabálta kérdően a nevem. Az egyik kis résen kinéztem, és láttam, hogy Justin a táskámmal a kezében jobbra-balra forog, és engem keres. – Elisa, hol vagy? – nem kellett sok idő ahhoz, hogy szemet szúrjon neki a lelátó, ami alatt simán el lehet bújni. Ettől féltem. A lelátótól nem messze állt, és mintha habozott volna. Egy perc után előre lépett egy lépést, és akkor jött a nyafogó hang.

- Justin, nem hiszem el, hogy majdnem megcsókoltad, azt a szépnek sem mondható lányt. – tipegett oda Justin mellé, aki miatt ez az egész történt. – Mégis mit képzelsz magadról? – Mind a tíz ujjamra találnék nálad jobb pasikat. – Jus még rá sem nézett csak a lelátót fürkészte. – Hallod, amit mondok? – lökte meg a vállát, amitől a fiú rá nézett.  

- Akkor keress, mert én itt befejeztem. – mondta komoly hangon a lánynak. Ahogy hallottam Olivnak hevesebben kezdett verni a szíve, mert, hogy erre nem számított, ahogy én sem.

- Mi van? – emelte fel a hangját. Justin még egy pillantást vetett a lelátó felé, azután megfordult, és visszaindult az iskola irányába, nem törődve Oliviával. A kis táskámat Justin még mindig a kezében szorongatta, amiben ott volt két fontos tárgyam. A mobilom és a lakáskulcsaim. – Állj meg, te nem szakíthatsz velem – kezdett el kiabálni Oliv és Justin után indult, aki már nyitotta az ajtót. – azt csak én tehetem meg! – amint kimondta az utolsó szót az ajtó bezárult mögötte, és már csak egyedül voltam kint a gondolataimmal. Úgy éreztem Justin pontosan tudta hol vagyok, de nem volt benne biztos, hogy látni akarja, mi történik velem. Ami jobb is.

A fákat kerülgetve, azon töprengtem vajon most, hogy jutok haza. Hisz azt sem tudom, hol vagyok. Addig futottam, másik énemmel, amíg emberi alakomat vissza nem nyertem. Most pedig itt vagyok, a franc tudja hol, csak a fák lombjait, a sötét égen lévő fényes csillagokat és a félholdat látom. Telefonálni sem tudok, így csak az ösztönömre hallgathatok, hátha kijuttat innen. Magassarkú cipőmtől megváltam, és a kezemben hoztam. Talpam alatt faágak és lehulló levelek hevertek.  ’Akkor keress, mert én itt befejeztem.’ Jutott eszembe Justin mondata. Vajon tényleg szakított a lánnyal, vagy csak ideges volt és amiatt mondta? Nem tudom, de az biztos, hogy örülök neki, hogy kijött, mert ha nem teszi, meg akkor lehet, hogy Jus erőt vett volna magán, eljött volna a lelátóig és megnézte volna, ki rejtőzik alatta. Ezek után tényleg nem tudom hogyan tovább. Nem tudom távol tartani magam Justin-tól, mert ő nem fogja hagyni. Jól csőbe húzott azzal mikor közölte Scott-al, hogy én vele akarok menni. Ezt is csak azért találta ki, hogy az ő közelében legyek, hisz Scott-al jó barátok egyértelmű, hogy még a bálon is együtt bandáznak. A lábam hirtelen beakadt valamibe, és a földre zuhantam. Az ágak törtek súlyom alatt, némi por is felszállt, ami az orromba került, és köhögni kezdtem tőle. Lassan hátsó felemre fordultam, és ruhámról söpörtem le a rá kerülő szennyeződéseket. Mikor előre néztem, megláttam azt a dolgot, amibe beakadt a lábam. A földből kiállt egy kormányhoz hasonló kerek tárgy. A sötét miatt közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem. Az ilyen dolgok ajtókon szoktak lenni, vagy legalább is szerintem. De hát mit keresne itt egy földbe nyíló bejárat? Hajtott a kíváncsiság, ezért tisztogatni kezdtem a kerék körül. A száraz ágakat a lehullott leveleket és a földet söpörtem, addig, míg meg nem láttam. Kezem hátrébb húztam, mert meg voltam döbbenve. Ez itt tényleg egy ajtó. Nem sokáig tétlenkedtem addig tisztítottam, míg az egész rákerülő piszoktól meg nem szabadítottam. Körül belül 10 percembe telt. A lejáraton látszott, hogy nagyon régi. 

Akkoriban réz ajtó lehetett, de a sok eső áztatásával, rozsda keletkezett rajta, ami így is pattogott le róla. Megfogtam a kereket, amin szint úgy nézett ki, mint az ajtó. Először jobbra próbáltam fordítani, de arra meg sem moccant, így maradt a baloldal. Mikor elkezdtem a másik irányba akkor már éreztem, hogy meg mozdul. Nagy erő kellett ahhoz, hogy tovább tekerjem. Mire végeztem már fájtak a karjaim, de már csak egy valami volt hátra. Fel kell nyitnom, hogy bele tudjak nézni.  Nem tudtam vajon, hogy nyílik, ezért előbb magam felé húztam. Mivel így nem mozdult átálltam a másik oldalára, és ott is magam felé húzva próbálkoztam. Nyikorgó hangot adott ki, ezért már tudtam, hogy innen nyílik. Nehezebb volt, mint amit elképzeltem. Minden izmom megfeszült, úgy húztam irányomba. Mikor már teljesen kinyitottam, szusszantam egy kicsit, ami abból állt, hogy kezem a térdemre helyeztem, és mély levegőket vettem. Mikor végeztem vele, visszaálltam eredeti helyemre, és a már nyílt nyílásba néztem. Egy létra vezetett lefelé, csakhogy nem láttam hol a vége. Azt sötétség fedte. Mivel engem még mindig hajtott a kíváncsiság, hamar a létrán találtam magam, és óvatosan másztam rajta egyre lejjebb és lejjebb. Ahogy másztam a létrafokain, éreztem a talpam és a kezem alatt a megtelepedő bolyhos penészt, ami undorító volt. Legszívesebben visszamásztam volna, de ha már eddig eljutottam, akkor nem most fogom feladni. Mikor jobb lábammal a következő fokot kerestem, már nem találtam, helyette hideg víz ért lábujjamhoz. Hirtelen visszahúztam, mert megijedtem, de a következő próbálkozásomkor már talajt ért a lábam. A víz, ami ott keringett a bokámig ért. Mikor már mind két lábammal a vízben álltam elfordultam a létrától, de semmit nem láttam, csak korom sötétséget. Ami ellen nem tudok tenni semmit. Vagy még is? Jutott eszembe másságom. Elég, ha csak a szemem változik meg, és akkor látni fogok. Mivel a macskák éjjel is látnak, így én is. Igaz, hogy olyankor zöldes színben tárul elém, de legalább látok valamit. Lehunytam szemem, és koncentráltam. Mikor kinyitottam, éreztem, hogy más lett a látvány. Már láttam.

Ugyan olyan rozsdás ajtók voltam, mint, amit kinyitottam. Volt egy út amerre lehetett menni. Erőt vettem magamon, és elindultam. Ahogy beléptem a másik helységbe, ott is ajtók helyezkedtek el, amint egyre beljebb jutottam, érezni kezdtem valamit. Ez a szag! – mondtam ki hangosan. „Minden olyan sötét, a levegő olyan poros és rothadt szagú, hogy néha fontolóra veszem, hogy a felszínre baktassak, némi friss levegőért.” – jutott eszembe a nagyim naplójából egy mondat. Ugyan ezt érzem. Most nem úgy, mint mikor otthon vagyok, és olvasom a naplót és beképzelem magamnak, hogy érzem. Nem, most olyan igazi ez az egész. Érzem, azért mert tényleg ilyen szag van. Azon kattogott az agyam, hogy talán ez az a hely ahol a nagyi és a hozzá hasonlók bujkáltak? Az nem lehet hisz Helena nagyi úgy írta le, hogy egy bányában van, és az biztos, hogy egy bánya nem így néz ki. A bányákban úgy tudom, hogy vannak sínjei, amin kocsik szállítják a szenet vagy az ehhez hasonló dolgokat, a felszínre.

Egy darabig még mászkáltam, és észrevettem, hogy ez a hely tényleg egy bánya. Beljebb találtam síneket, és az a szag egész úton az orromat csapta. Vajon miért nem tudok én arról, hogy a nagyi itt bujkált? Apa sose mondta, hogy a nagyinak köze van ehhez a városhoz. Vagy ő sem tud róla? Mindenesetre a helyet visszazártam és próbáltam ugyan olyanra csinálni, mint amilyen előtte volt. Az ágakat, leveleket és a földet visszaszórtam rá, és úgy hagytam el a helyet, hogy még visszalátogatok ide. Szerencsémre ösztöneim jól működtek így miután elindultam a bányától, 20 perc alatt kijutottam, és már hazafelé tartok. Már csak egy utcányira vagyok lakhelyemtől. Az utcai lámpák világították nekem az utat így már nem kellett a másságomat használnom. Cipőm, a kezemben hoztam, és szerencsémre a ruhámat nem piszkoltam annyira össze, hogy feltűnő legyen a szüleimnek. Mert bizonyára fent leszek, nem számít menni az idő biztos talpon vannak, és engem várnak. Az utcánkba fordulva, már láttam, hogy égnek a lámpák, a harmadik háznál, ami a miénk volt. Nem meglepő. – mondtam magamban. Már fordultam be a házunkhoz vezető kikövezett úton, mikor megszólítottak.

- Elisabeth. – amint meghallottam azt a hangot, tudtam ki a hozzá tartozó személy. Ledermedtem, most mi a frászt csináljak? Lassan megfordultam, és láttam, hogy az engem szólító személy felém tart. Kocsija az út másik oldalán állt. Miért a francért nem vettem észre? – kiabáltam magamban. Hisz a szomszédnak nem ilyen kocsija van. Már majdnem elért hozzám, mikor észrevettem, hogy a táskámat még mindig a kezében szorongatja. –Megkérdezhetném, hogy hol voltál ilyen sokáig, de úgy érzem felesleges, mert vagy nem válaszolnál vagy hazudnál. – amint oda ért láttam komoly arcát. Remek, ha már így kezdi az nem jó. Most jön az, hogy tényleg megpróbálok neki hazudni.

- Elmondjam, hol voltam? – kérdeztem rá. Arcán látszott, hogy kíváncsivá tettem. – A lelátó alatt voltam, ahogy azt te is észrevetted. Tudod, én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy mások engem pofozgassanak. – próbáltam nagyon élethűen előadni magam, még meg is fordultam, hogy a házba megpróbáljak beviharozni, de nem hagyta, mert amint megfordultam elkapta a kezem. Visszanéztem rá, és mintha arcán sajnálat jelent meg.

- Sajnálom, amit Olivia tett, az én hibám. – tekintete bűnbánó volt.

- Pontosan a te hibád volt. – hibáztattam én is őt. Pedig tudtam, hogy ha én elhúzom magam, akkor nem történt volna ez meg. Szóval egyaránt hibásak vagyunk, de neki ezt nem árulom el. Szemöldökét felemelte az iménti mondatomra.

- Ezt érdemli az, aki hazudik miattad? – rázta a fejét. – Először Olivnak hazudtam arról, hogy valójában miről beszéltünk, még tegnap. Ma pedig a legjobb barátomnak kellett azt hazudnom, hogy azért tűntél el, mert rosszul lettél. – magyarázott.

- Nem kértelek meg rá, hogy hazudj miattam. – mondtam.

- Viszont én úgy érzem meg kell tennem. – erre a mondatára nem számítottam. Úgy érzi? Mégis miért? - Tudom, hogy nem akarod elmondani, miért láttam a szemed feketének, és nem is kell elmondanod, csak tudd, hogy tőlem nem fogja megtudni senki. – elengedte kezem, átnyújtotta a táskám, hátat fordított, és visszasétált a kocsijához. Mikor kinyitotta ajtaját még visszanézett felém, azután beszállt az autójába, és elhajtott. Nem tudom, hogy most megnyugodjak vagy sem. Ha igazat mondott, akkor már nem kell kerülnöm, hisz azt mondta nem kell elmondanom, ami pedig azt jeleníti, hogy nem fog kérdezősködni. Úgy éreztem egy kő esett le a szívemről, de az még mindig zavart, hogy ő tud valamit rólam, amiről nem kéne, tudjon. Ezek után nagyon figyelni fogok másságomra. Még véletlenül sem láthatja meg, még egy ember.

5.rész

Megkövülve álltam, miközben szemem Scott és Justin közt cikázott. Legszívesebben kitekertem volna az utóbbi illető nyakát, de nem tehettem. Úgy éreztem, ez egyfajta bosszú Justintól, amiért nem árultam el neki az igazságot. Hogy is árultam volna? Életem végéig menekülhetnék, és bujkálhatnék. Végül elgondolkoztam. Semmi bajom nem lehet attól, ha elmegyek Scott-tal a bálba. Úgysincs párom. Az ilyen bálokra általában párral érkeznek a lányok.

- Igen. Veled szeretnék menni. Mármint, tudod, mint két barát. Senkit sem ismerek itt - próbáltam kimagyarázni magamat a lehetetlenből, több kevesebb sikerrel.

- Miért nem velem szeretnél jönni? Helyesebb vagyok, mint Scott - nézett rám csalódottan Jared, mire Scott idegesen förmedt rá, miszerint megérdemel egy szép estét, egy szép hölggyel. Én ezen csak a szememet forgattam, Justin pedig jót nevetett, ahogyan a két fiú összevesznek, Rajtam. Számomra már nem volt annyira nevetséges, de ez senkit sem érdekelt. Míg a srácok vitáztak, én leléceltem. Mentálisan megveregettem vállamat, mikor feltűnésmentesen elhagytam az iskola területét. Onnan már minden simán ment, ugyanis hazáig rohantam. Mikor beléptem a bejárati ajtón, azonnal a konyhába vettem az irányt. Mivel szüleimet sehol sem találtam -gondoltam dolgoznak még-, ledobtam a táskámat a szobámba, elővettem a pénzt, amit még tegnap kaptam anyától, s a helyi bevásárlóközpont felé vettem az irányt. Útközben fülembe tettem fülhallgatómat, s zenelejátszómon AC/DC - Highway to hell című számát hallgattam. 

A plázába érkezésem után -közvetlen- kedvenc ruhaboltomba vettem az irányt. Ez az a butik, ahol mindig megtalálom azt, amire szükségem van, szinte minden ruhadarabom innen van. Elkezdtem nézelődni, az estélyi részlegen. Ruha követte ruhát, de egyik sem nyerte el tetszésem. Volt fehér csipkés, fekete fodros, rózsaszín aszimmetrikus, sötétkék földet súroló.. s a többi. Már kezdtem feladni, és igencsak csalódott voltam, mikor szemem megakadt egy ruhán. Csodálatos volt, feltűnő, mégis visszafogott, és irtó csinos. Egy egyszer piros, inkább vörös miniruha volt, tökéletesen kiemelte hosszú, karcsú lábaimat, s idomaimat. Azonnal tudtam, hogy ez lesz a tökéletes ruha estére. Találtam hozzá, egy fekete, platformos magassarkú szandált. A két darab pompásan néztek ki együtt, így azonnal megvettem Őket, azután pedig hazasiettem, s kezdetét vette a készülődés.

Mikor kimásztam a fürdőkádból, magam köré csavartam a törölközőt, s a nappaliba siettem, ahol telefonom rezgett. Üzenetem jött. 

Szemeimet látványosan megforgattam, a szöveg második részét olvasva, majd miután elmentettem Scott telefonszámát, mobilomat a kanapéra hajítottam, én pedig folytattam az előkészületeket. Hajamat hajsütővel készítettem, aztán hajlakkal rögzítettem. Arcomra alapozót, szemeimre szempillaspirált, ajkaimra bőrszínű rúzst vittem fel. Kezembe vettem retikülömet, ami tökéletesen illet szerelésemhez. Az egész táska fényes, piros volt, rajta pedig fekete csipke ékeskedett. Beletettem a mobiltelefonom, a rúzsom, pár darab zsebkendőt -szükség esetén-, és a lakáskulcsomat. Mikor kész lettem, csengettek. Elszökdécseltem az ajtóig -már amennyire a cipőmben lehetett-, s hatalmasra tártam. Scott állt a kapuban, egy fekete Ferrarinak dőlve. Nem vagyok hatalmas autószakértő, de ezt azért én is felismertem. Ajkaim enyhén elnyíltak egymástól, a sötét színű csoda láttán, kísérőm pedig elismerően bólogatott, aztán végigmért, s megnyalta alsó ajkát.
- Kitettél magadért - kacsintott. Kinyitotta nekem az anyósüléshez tartozó ajtót, megköszöntem, aztán beszálltam, Ő pedig megkerülte az autót, s a kormány mögött foglalt helyet.

Az intézményig vezető út unalmasan, csendben telt. Érkezéskor leparkoltunk az iskola előtt, Scott körberohant, s úriember módjára nyitotta ki nekem az ajtót, melyet én mosolyogva köszöntem meg. Elsétáltunk a kapuig, ahol aztán egy rutinellenőrzés -a kapuban egy őr áll, aki leellenőrzi, hogy biztosan az iskola végzősei vagyunk-e- után bemehettünk. Az egész épület csodálatosan nézett ki. Mindenhol gyertyák, lampionok, égősorok, és egyéb gyönyörű, figyelemfelkeltő díszek. Már messziről lehetett hallani a tornateremből érkező zenét. Asszem éppen egy Rihanna szám szólt. Bementünk. A lelátókon diákok százai ücsörögtek, beszélgettek, vagy éppen italoztak. A táncparketten fiatalok táncoltak, már ha az, amit csináltak, nevezhető táncnak. A tornaterem egyik kis sarkában pultok voltak felállítva, tele finomabbnál finomabb ételekkel, s italokkal. A narancsos muffintól a puncsig mindent meg lehetett találni ott. A terem másik sarkában fel volt állítva egy dj pult, ahol egy alsóbb éves fiú váltogatta a zenéket. A tornateremből nyílt egy ajtó, mely kintre vezetett, ahol a meccsek is lenni szoktak. Most az a rész is csodálatosan fel volt díszítve. Egy kis ösvény volt kialakítva, melyet apró, kerti lámpákkal, és virágszirmokkal raktak ki. A végén pedig egy pavilon állt, mellette egy hegedűs zenekarral. Sejtettem, hogy az a szerelmeseknek kialakított rész, ahová félrevonulhatnak, ha megunták a pörgős diszkózenét, s egy kis romantikára vágynak. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, Jared, Sophie, Olivia és.... és Justin is csatlakoztak a csapatunkhoz. Éppen arról beszéltek, hogy ki mit iszik.
- Ellie? - kérdezte mosolyogva Scott, én pedig apró hezitálás után, kértem egy puncsot. Miután mindenki leadta a rendelését, Sophie és Scott elmentek az italokért, így négyen maradtunk.
- Mindjárt jövök! Dobok egy sárgát - üvöltötte túl a zenét nevetve Scott. Justin jót kacagott a kifejezésen, Livia pedig egy apró fintor után elfordította a fejét, ezzel jelezve: undorodik Jaredtől.
Miután csoportunk negyedik tagja távozott, Olivia vigyorogva fordult Justin felé. - Juju, táncoljunk! - nyávogott vidáman, én pedig nagyot nyeltem, abban reménykedve, hogy eltűnnek.
- Menj! Mindjárt utánad megyek - mosolygott rá Justin, nekem pedig felgyorsult a szívverésem, mert tudtam, hogyha kettesben maradunk, újra felhozza a szememről a témát. Olivia bólintott, majd elment. A Green Day számot egy Shakira dal követte, Justin pedig felém fordult. Már kezdtem volna mentegetőzni, mikor megszólalt.
- Gyönyörű vagy - nyalta meg alsó ajkait, miközben olyan szexi tekintettel nézett rám, hogy azt már be kéne tiltani. Szemöldökömet felvontam, s kicsit megkönnyebbültem, hogy nem hozta fel ismét a dolgot, ám még mindig feszélyezve éreztem magam a közelében.
- Köszönöm - motyogtam lehajtott fejjel, Ő pedig állam alá nyúlt, s megemelte fejemet. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, s arcom is vörösödni kezdett, közben pedig azon agyaltam, hogy hol a fenébe lehetnek a többiek. Justin és én vészesen közel voltunk egymáshoz, s talán egy külső szemlélő félre is érthette volna a helyzetet. Ez így is lett, ugyanis Justin örök buzgó barátnője idegesen rohant felénk, kezemnél fogva hátra rántott, úgy kezdett ordibálni velem.
- Mégis mit képzelsz magadról? - hangja dühösen csengett, mégsem tudtam komolyan venni, hiszen olyan volt, mintha héliumot szívott volna. Nevetséges.. ez az a szó, amivel jellemezni lehetett volna a helyzetet. Egészen addig, míg Olivia csontos tenyere arcomon nem csattant. Ekkor tudatosult bennem, hogy innen már nincs visszaút. Ereimben a vér forrni kezdett, szemem átvette a fekete színt, én pedig megkezdtem az átalakulást...

4.rész

Sziasztok. Meghoztam a folytatást. Bocsi, hogy megint ilyen sokáig tartott, nekem.- Remélem tetszeni fog, és sok komit hagytok magatok után. Puszillak titeket.<3

~Ann.xd

- Még is mit láttál? – próbáltam úgy tenni mintha nem tudnám, miről beszélne. Pedig nagyon is tudtam. Látta a szemem, amikor már átváltotta színét feketére.

- Valami történt veled az első órán. – mondta, és közben egy lépéssel közelebb jött felém.

- Csak rosszul lettem, ennyi. – arcára volt írva, hogy egy csöppet nem hisz nekem.

- A szemed – kezdett bele mondatába, amitől igen csak megijedtem, de hirtelen egy női hang szólította.

- Justin. – kiabált. Az előttem álló személy hátra kukkantott és után egyből visszakapta rám a tekintetét. Nem érdekelte, hogy épp a barátnője az, aki őt szólítja, csak engem nézett, mint egy fura lényt. Úgy éreztem vele kapcsolatba, hogy óvatosnak kell lennem. – Justin. – szólt ismét Olivia, aki már egy lépésre volt tőlünk. – Édesem, nem hallottad, hogy neked szólok? - - állt mellé. Justin csak egy pillantást vetett rá, azután szemei ismét rám tapadtak. Amint Oliv észrevette, hogy a kérdésére nem kap választ, ő is rám nézett, azután vissza barátjára. – Mégis miről beszéltek ti? – ereimben megfagyott a vér. Mi van, ha most elmondja neki, hogy mit látott? Bár eddig is világgá kürtölhette volna, de még sem tette. Vajon miért?

- Csak megkérdeztem milyen volt az első napja. – hazudott barátnőjének, szemrebbenés nélkül.

- Remélem már végeztetek, mert haza vihetnél. – állt elém Oliv, hogy Justin őt nézze. – Na, édesem, elviszel? – hangja nyávogóssá vált, ami, hogy őszintén megmondjam bántotta fülem. Justin zsebéből előhúzta kocsi kulcsait, és átnyújtotta a vele szemben állónak.

- Szállj be. Mindjárt megyek. – mondta, és közben már tolta el maga elől, de a lány nem hagyta.

- Te is gyere. – nyávogott még mindig, és közben egyik kezét nyakába akasztotta, míg a másikkal pedig mellkasát kezdte cirógatni. Mivel nagyon nem akartam kettesben maradni vele, mert biztos, hogy a szememről kérdezne, el kell, érjem azt, hogy Olivia magával vonszolja.

- Menj csak, nekem is mennem kell. – mondtam, és egy fél mosolyt erőltettem arcomra. Mind a ketten rám néztek. Oliv mosolygott, Justin már kevésbé. Látszott az arcán, hogy tudja, le akarom koptatni. Mégis mi mást csinálhatnék, nem tudhatja meg az igazat, mert akkor az egész életemnek vége lenne. Lehet, hogy ezt az ügyet a szememről még titkokban tartja, de ha mindent megtud, azt már biztos nem fogja magában tartani.

- Na, menjünk. – hallottam meg ismét Miss. Nyávogó gép hangját.

- Jól van. – vágta rá Justin.  Látszott, hogy ő sem nagyon csípi barátnőjének ezt a hangját. – Holnap találkozunk. – mondta rám nézve. Ezzel valószínű arra utalt, hogy ennek a beszélgetésnek még folytatása lesz. Azzal megfordultak, és a parkoló felé indultak. Amint néztem, hogy távolodnak, Justin hátra fordította fejét, és gyanakvó tekintete nem volt túl megnyugtató. Úgy érzem félnem, kell tőle, mert addig, amíg ki nem deríti miért látta aranybarna-zöldes szemem feketének, nem fog leállni.      

 Egész úton hazafelé azon agyaltam, vajon mi a frászt mondjak Justin-nak, ha holnap újra rákérdez a ma történtekre. Mert, ahogy tapasztaltam nem épp egy hiszékeny ember. Ha hazudok neki, akkor egy olyat kell kitalálnom, amit hihetően hangzik. Csak, hogy egy ilyen sem jut az eszembe. A szüleimnek viszont semmi esetre sem mondhatom el. Ha megtudnák, hogy valaki látta sötét szemem, nem elég, hogy a suliból kiíratnának, hanem még azt gyanítom a várost is el kéne, hagyjuk. Amit nagyon nem szeretnék, mert itt nőttem fel, és még itt is akarok maradni egy jó darabig. Anya és apa mindig féltettek mindentől, még a széltől is megóvtak. Magam is tudom, hogy nem lenne jó, ha megtudnák, más vagyok, mert akkor ugyan úgy bujkálnom kéne, mint a nagyinak. Amit én sem akarok. Szóval ki kell találnom valamit, hogy Justin leszálljon a témáról.

Aminta ház elé értem, felvettem arcomra egy hatalmas mosolyt. El kell hitetnem, hogy minden nagyon jó volt ezen a napon. Az ajtóhoz érve, kitártam azt, és ki volt az, aki már ott állt és várt rám? Persze, hogy apu.

- Milyen volt? – kérdezte rögtön.

- Neked is, szia, apu. – mondtam mosolyogva, közben pedig becsuktam a bejárati ajtót.

- Volt valami probléma? – jött még egy kérdés, amire igen lenne a válasz, de muszáj, vagyok nemet mondani.

- Daniel hagyd már, még csak most ért haza. – kiabált ki anyu a konyhából.

- Mi van, ha történt valami, Maria? – kiabált vissza apu egy kérdéssel. – Akkor most kell cselekednünk nem később.

- Apu. – szóltam neki. -  Minden rendben volt. – hazudtam a szemébe. Amire nem vagyok büszke, de így kell lennie. Majd én mindent megoldok egyedül. Hisz már nagylány vagyok a saját dolgaimat egy magam is el kell, tudom intézni. Csak a jó dolgokat fogom elmondani, a többit magamban tartom. Elmeséltem, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki nagyon kedves és mindent megosztott velem, a sulival kapcsoltban. Az osztályfőnökről, és az osztályról is meséltem, igaz még nem nagyon ismerem őket, de majd az is megtörténik. Persze csak akkor ha Justin nem kezd el fecsegni bárkinek is, hogy mit látott.   

 A nap hátralévő részében, még társalogtam szüleimmel, tv-t néztem, de a legtöbb időt a szobámban töltöttem, azon merengve mit is találjak ki Justin kérdésére. Amin még mindig gondolkoztam. Az ágyam közepén ülők, mint ahogy mindig szoktam. A sok agyalásba viszont bele fájdult a fejem, ezért inkább elővettem a nagyi naplóját a fiókból ki nyitottam egy oldalon, és olvasni kezdtem.

1978. január. 20

(Helena Forest, Naplójából)

(részlet)

  Ez volt életem egyik legszebb napja. Találkoztam egy sármos úri emberrel, akitől elállt a lélegzetem. Mikor találkozott tekintetünk, szívem hevesen vert, és úgy éreztem megváltoztak a bennem lévő érzések. Most már nem ürességet, hanem vágyat és pillangókat éreztem. Sajnos ettől a hirtelen érzelmi hullámtól, a bennem élő másik lényem elő bukkanni látszott. Ami legelőször a szempáromon látszik meg.    

2013. szeptember.1

(Elisabeth Forest szemszöge)

Persze. – pillantottam fel hirtelen a napló lapjáról. Arra tisztán emlékeztem, hogy a nagyi mit érzett a papa iránt mikor először találkoztak, de az teljesen kiment a fejemből, hogy ő vele is megtörtént, ami velem. Mind kettőnk fekete szemét látta egy ember. Bár nem ugyan úgy történt meg, de akkor is felfedtük másságunkat egy átlagember előtt. Ami a nagyival történt ezek után egyszerre volt jó, és rossz. Miután a nagyapám látta a nagyi szemét tudta, hogy más, mint ő. Kérdezgette, és kutatott utána, amíg rá nem jött az igazságra. Lehet, hogy rám is ez vár? Justin lenne az én másik felem, aki rájön a titkomra? Nem az nem lehet. Tudom éreztem azt, amit a nagyi a papa iránt, első találkozásukkor, de miután az iskola előtt megszólított már nem éreztem semmi vonzódást csak azt, hogy meg kell védenem a titkom és távol kell tartanom magam tőle. Tudom nem lesz könnyű, de akkor is muszáj lesz.

 Vacsi közben anyuval a bálról beszéltünk, ami holnap este lesz megrendezve. Az mondta ad pénzt, hogy vehessek magamnak egy alkalomra illő ruhát. Persze nekem még elképzelésem sincs, milyen legyen a színe, hossza vagy épp a formája, de az áruházban biztos megtalálom a nekem való ruhát. A vacsora után, letusoltam és elő készítettem a cuccaimat holnapra. Ami egy füzet és egy toll volt. Mivel holnap nem csak a bál, hanem a foci csapat válogatója lesz délelőtt, így nem igazán lesz rendes tanítás. Az egész iskola a kinti pályán gyűlik össze, hogy szurkoljanak bejutni ismerőseiknek a csapatba. Sophie már kijelentette nekem a nap folyamán, hogy mi is ott leszünk, és nézzük, ahogy a sok fiú azért harcol egymással, hogy bekerüljenek az iskola legnépszerűbb csapatába. Azt is megtudtam, hogy már 3 éve Justin szerzi meg a csapatkapitány szerepet, mert ő a legjobb az egész iskola történetében. Szerencsémre ő a pályán, én pedig a lelátón foglalok majd helyet.  Ahol megpróbálok majd olyan helyre ülni, ahol észre se vehet. A bálon viszont nagyon óvatosnak kell lennem, hogy még véletlenül se találkozzak vele össze. Ha ő jobbra megy én balra, ha velem szembe jön, megfordulok és eltűnök. Addig fogom kerülni, amíg el nem felejti az ügyet. Remélem, hamar megtörténik, és élhetem tovább titkos életem, anélkül, hogy bárki gyanakodna.

 Reggel korán ébresztett a vekker. Fáradtan másztam ki az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Arcomat hideg vízzel frissítettem fel. Az ajtó melletti fogason lévő törölköző után nyúltam, és szárazra töröltem nedves részeimet. Egy kis sminket raktam megmosott arcomra, és utána visszamentem szobámba, hogy öltözni kezdjek. Még mielőtt elkezdtem volna, kinéztem az ablakon, az időjárást kémlelni. 7 óra van, és a nap már csodásan árasztotta fényét. A madarak csicseregtek, és a fák leveleit épp, hogy egy kis szellő megmozgatta. Újabb meleg és ragyogó napnak nézünk elébe. Visszasétáltam a szekrényhez, kinyitottam és kivettem egy sötétkék rövidnadrágot, felsőnek egy fehér trikót választottam és arra még egy vékony kardigánt. Lábamra pedig egy szintén fehér kis cipőt vettem elő. Felöltöztem a kiválasztott ruhákba, még igazítottam a hajamon, azután megfogtam táskám, és elindultam a konyha felé. Mivel a szüleim ma reggel sem voltak itthon csomagoltam magamnak szendvicset, a hűtőből pedig elővettem egy palack ásványvizet. Ami a mi frigónkban mindig megtalálható. Elraktam a táskámba, és elindultam a második iskolai napomra.

- Elisa. – hallottam meg, ahogy a nevem kiabálja valaki. A hang irányába fordulva Sophie-t pillantottam meg, mellette pedig a két jó madár állt. Jared és Scott. Ők már be voltak öltözve a football kezdésre. Még mielőtt oda mentem volna, alaposan körül néztem, hogy nem- e látom valahol Justin-t. Szerencsémre se őt, se nyávogó barátnőjét nem észleltem sehol, így elindultam barátaim felé. Amint oda értem a fiúk beszélni kezdtek.

- Remélem, jössz nézni a válogatót. - kezdte Jared. Rá mosolyogtam, ezzel azt jelezve, hogy persze, hogy megyek.

- Hányan kellenek még a csapatba? – kérdezte Sophie.

- Mivel 30 a csapatlétszám, és 15-en vagyunk, még 15-en kellenek. – mondta Scott. Amit tudok az amerikai fociról az annyi, hogy 11 ember játssza, de a kispadon legalább 19-en még arra várnak, hogy játékba léphessenek.

- Abban reménykedjük, hogy Arnold Fisher nem jelentkezett újra. – mosolygott Jared. Mivel nem tudtam ki a név tulajdonosa, biztos látszott az arcomon, mert Sho felém fordult, és beszédre nyitotta a száját.

- Arnold egy évfolyamtársunk. Tavaly jelentkezett, hogy bejusson a csapatba, de nem épp remekelt a pályán. – mondta és közben már egy nagy mosoly jelent meg arcán.

- Fisher, telibe rókázta a pálya közepét. – mondta nevetve Jared.

- Az ilyenekre mondom azt, hogy inkább maradjanak a könyvtárban. – nevetett Scott is.

- Miért hányt, rosszul lett? – kérdeztem. Valamiért úgy éreztem, hogy a suliban ő az a fiú, akinek egy barátja sincs.

- Mondhatjuk ezt is, vagy inkább azt, hogy a felé rohanó Justin hozta rá a frászt. – mondta Sophie.

- Justin durva játékos, ahogy azt te is látni fogod, - Jared megfogta Sho karját, és az órájára nézett. - perceken beül.

- Akkor menjünk gyorsan, mert elfoglalják a jó helyeket. – ragadta meg kezem Sophie, és maga után húzott. – Hajrá fiú! – kiabált még hátra.

 Mire a pályához értünk, már tele volt. Meg mertem volna esküdni, hogy többen vannak itt, mint a tegnapi évnyitón. Örömmel töltött el az, hogy ebben a nagy tömegben Justin biztos nem szúrhat ki. Engem nem is zavart annyira, hogy szinte minden helyet foglalt volt ellentétben Spohie-val.

- Franc vinné el őket. – szidta az embereket. – Ezek már biztos 6kor itt voltak, hogy legyen helyük. Nem érdekel akkor is keresek magunknak egy jó helyet. – mondta, és a tömeg felé húzott. A lelátó körül és rajta is tele volt emberrel. Nem is értettem miért töri magát ennyire Sophie, úgy se lesz üres hely. – Azt nézd. – mutatott az ülőhelyek felé, ahol pont most üresedett meg két hely. Barátnőm olyan gyorsan indult meg felé, mint akit puskából lőttek ki. Azt pedig tegyük hozzá, hogy a kezemet még mindig fogta így nekem is tartanom kellett vele a lépést. Ahogy oda értünk és leültünk, megláttam, hogy ez a lehető legrosszabb hely. Nem elég, hogy a negyedik sor volt közel a pályához, még a kis pad is pont előttünk volt elhelyezve, ahol az edző és a csapat gyülekezett. Előttem egy nagyobb darab fiú foglalt helyet, és úgy gondoltam ez még jól jöhet nekem. Ha Justin megjelenik, megpróbálom olyannyira összehúzni magam, hogy eltakarjon a srác. Az a személy pedig, aki elől bujkálok, egy másodperc múlva megjelent barátaival, az oldalán, akik Jared és Scott volt. Amint észrevették őket, fütyülni, kiabálni és tapsolni kezdtek. Mögöttük pedig a csapat többi tagja jött. Ahogy a kispad felé mentek, én fokozatosan csúsztam le a széken. Mire oda értek az edző mellé, már majdnem a hátamon feküdtem. A mellettem lévő Sophie pedig állva kiabált és tapsolt. Az előttem ülő srác oldalánál ki kukucskáltam, és Justin pont felém mutatott, és nagyon magyarázott valamit a két fiúnak, akik mondandója után felém néztek. Gyorsan húztam vissza magam a srác mögé. Mi van, ha elmondta? – kérdeztem magamtól. Bár nem tudhat semmi konkrétat, csak annyit, hogy fekete volt a szemem. Lehet a fiúk nem is fognak hinni neki. Ismét kinéztem a fiú mögül, és a három srác már háttal állt nekem sisakjukkal a fejükön. Nem tudom, hogy most megnyugodjak vagy ne. Mégis mit mondhatott nekik? Nyugi Ellie nyugi. Nem lesz semmi baj. – mondtam magamban. Próbáltam nyugtatgatni magam, mert kezdtem ideges lenni. Ha most itt bárki észreveszi, hogy valami természetfeletti dolog történik velem, akkor már szólnom kell a szüleimnek a dologról. Idegesített nagyon, hogy nem tudom mit mondott Justin a fiúknak. Előhúztam zsebemből a telefonom, és a kijelzőjére néztem. Szemem szerencsére még mindig eredeti színében pompázott.

 Már a válogató vége felé értünk. Ez az egész úgy zajlott, hogy a 15 tagú csapatból, akik eredetileg benne vannak, kiválasztott az edző 11-et, és nekik kellett védekező egységet kialakítaniuk. Akik pedig azért jelentkeztek, hogy bejussanak a foci csapatba, 11 főből álló csapatot kellett alkotniuk. Ők pedig a támadók voltak. Már az első meccs során láttam, hogy Jared-nek igaza volt, mert Justin úgy vetette rá magát az újoncokra, hogy csak nagyokat pislogtam. Sophie elmondta, hogy Justin ilyenkor a söprögető. A söprögető csak annyit jelent, ő az, aki eltűnteti az útból a támadókat. Elég durva poszt, de ahogy látom, nagyon jól megy neki. Most megy az utolsó meccs, és az eredményjelző szerint már csak 3 perc van hátra. Volt pár jó újonc, de voltak olyanok is, akik a labdával a kezükben, Justin elől menekültek. Amit teljes mértékben megértettem, én is megijednék tőle, ha így rohanna felém. A síp elhangzott, így vége lett az utolsó meccsnek is.

- Nagyon szép munka volt. – mondta az edző egy megafonnal a szájánál. – Holnap a papír a bejutottak neveivel, az iskola bejáratára lesz kitéve. Már most gratulálok azoknak, akik bejutottak, akiknek viszont nem sikerül, azok ne csüggedjenek jövőre is próbálkozzanak. – amint befejezte, sokan már mentek is. Amit én is megtettem volna ha Sophie, nem ránt vissza.

- Maradj nyugton. – mondta és visszaült a székére. – Megvárjuk, még eltűnik ez a nagy tömeg. – nem nagyon örültem ennek a kijelentésnek. Mert még mindig bennem volt az a kép, ahogy Justin mond valamit a fiúknak, és azok rám néztek. Nem tudom mi lehetett az, de valahogy nem is akartam megtudni. Csak el akartam tűnni, gyorsan. Majd Sophie-nak mondok valami olyasmit, hogy pisilnem kellett, de nekem most rögtön el kell, tűnjek. Megfordultam, hogy azt a pár lépcsőfokot lelépkedjem, és a tömeggel eltűnjek. Csak, hogy ez nem jött össze. Ahogy egy lépcsőfokot megtettem, az aljánál megláttam őket. Ereimben megfagyott a vér. Nekem végem lelepleztek. – mondtam magamban. Scott két lépcsőfokot jött felfelé, amíg meg nem szólalt.

- Igaz amit Justin mondott? – nézett rám nagy szemekkel. Te szent isten. Most mi lesz velem. Menekülnöm kell.  – Tényleg velem akarsz eljönni a bálra?