8.rész

Reggel egy hatalmas mennydörgésre riadtam fel, amit egy nagy villám követett mely bevilágította a szobát. Az ablak felé nézve, egy újabb villámlás történt. Lassan kikászálódtam az ágyból, és oda sétáltam az előbb említett hely elé. Elhúztam a függönyt, és a szakadó eső tárult szemem elé. Egy pillantást vetettem digitális órám felé, ami 05:58-at mutatott. Ami azt jelenti, hogy 2 perc múlva megszólal az ébresztőm, az eső viszont szakad, mely számomra annyit jelent, hogy lehet ugrik a természet tanulmányi kirándulás. Ilyen nagy viharban nem hinném, hogy az erdőben lenne a helyünk, főleg, hogy villámlik is. Mindenesetre reménykedek abban, hogy mire a sulihoz érek, annyit fogok hallani, hogy lefújják a kirándulást.

  Már a suli felé tartunk, és az időjárás pedig nem javult, csak romlott. Mivel anyu otthon volt felajánlotta, hogy elvisz az iskolához, nehogy pacallá ázzak út közben. Valahogy én még mindig abban bíztam, hogy a nap végén otthon találom magam, és nem valahol az erdő mélyén.

- Borzasztó ez az időjárás. – mondta anyu a volán mögött. Az égre néztem, amit olyan sötét felhők borították, hogy a napnak esélye sem volt elő bukkanni. A villámlás és a dörgés egyre sűrűbben jelentkeztek. Közben a szél is társult mindehhez. – Remélem, a tanárodnak van valami vész terve az ilyen esetekhez, és három nap múlva nem tüdőgyulladással hozza haza a diákjait. – anyura néztem. Remélem az a vészterv, hogy elmarad. – mondtam magamban.

Perceken belül a South High elé értünk. Édesanyám leparkolt, és felém fordult. – Tudom, hogy ezt már kismilliószor hallottad, de nagyon figyelj oda magadra. – mondta.

- Rendben. – mondtam, a szó végén pedig egy újabb dörgés hangzott el. Kikapcsoltam biztonsági övemet fejemre húztam az esőkabátom kapucniját, és kiszálltam a kocsiból. Amíg elértem az autó csomagtartójáig, az égre pillantottam. A sötét felhőn át egy fénycsóva jelent meg, ami amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnt. A csomagtartót kinyitva kiszedtem a bőröndömet, amit nem raktam a földre, hanem a kezemben tartottam. Becsuktam a csomagteret, még oda intettem anyámnak, és a suli bejárata felé mentem. Amint beértem az előtérbe már láttam, hogy a kirándulásra jövők, rajtam kívül hat ember, már mind ott állnak, vagy éppen a bőröndjükön ülnek.

- Micsoda ocsmány esőkabát. – hallottam meg valaki gúnyos hangját. – Hol vetted ezt, a turkálóban? – a hang irányába fordultam, és ki más is lehetett volna ez a kedves ember, mint Olivia. Katy mellett ült a bőröndjén, és rám mutogatva nevettek. Citromsárga esőkabátomra vetettem egy pillantást, azután Oliv ismét megszólalt. – Igen, tőled kérdeztem. – úgy éreztem át kell néznem rajta és nem törődni azzal, hogy miket mond, így az előteret otthagyva a hallba sétáltam, ahol találtam egy padot, ami pont háttal volt az előtérben lévő embereknek. Az a hely pont tökéletes lesz nekem, így legalább nem látom, amint még mindig rajtam nevetnek. Az iskola még kongott az ürességtől, mivel a tanítás csak 8-kor kezdődik. Letettem a pad mellé a bőröndöm, a kapucnit levettem a fejemről, és leültem. Mégis, hogy bírom ki ezt a három napot velük? Legszívesebben most itt letérdelnék, és Istenhez imádkoznék, hogy maradjon el ez az egész kirándulás. Csakhogy akkor ismét közröhej tárgyává válnék. A nyakamban lévő láncot birizgáltam, mikor valami megfogta a vállam. Hirtelen hátra fordultam, és ő állt mögöttem, akit annyira távol akarok tartani magamtól, mint az előtérben még mindig nevető Oliviát. Tudom, hogy mikor a bál estéjén a házunk előtt beszéltünk megígérte, hogy nem fogja tőle senki megtudni, hogy mit látott, de bennem még ennek ellenére is van egy kis rettegés.

- Leülhetek? – kérdezte, és közben a padra mutatott. Elgondolkoztam rajta, de mivel bunkó nem akarok lenni, így megengedtem neki. Mikor helyet foglalt mellettem, nem szólt egy szót sem csak ült, és maga elé nézett. Csakhogy ez nem tartott sokáig. – Nekem tetszik. – mondta. Oldalra fordítva fejem, összehúzott szemöldökkel néztem rá.  Mikor ő is felém fordult tovább mondta. – Mármint az esőkabát. Szerintem jól áll.  – csak néztem rá, ahogy ő is rám. Ne csináld ezt kérlek. – mondtam magamban. Az a tekintet, ahogy rám nézett, elvarázsolt. Szemei csillogtak a lámpa fényei miatt. Szája kezdett mosolyra húzódni, ami még szexibbé tette. Már éreztem, hogy testem megindul felé, de még időben kapcsoltam és tudattam magammal, hogy nem szabad. Hirtelen lehunytam szemem, és elfordultam. Halk nevetéssel jelezte, hogy vicces volt az iménti cselekedetem. Csakhogy engem ez nem érdekelt. Többet nem fogok ránézni, és kész!

- Gyerekek. – hallottam meg mögöttünk a tanár hangját. Mire mindenki köré gyűlt, elkezdte mondandóját. – Az iszonyatos idő miatt lefújom az erdőbe lévő három napot, - mondta, amitől nekem felcsillant a szemem. – de még időben el tudtam intézni, hogy az erdőtől nem messze egy hotelba kapjunk szállást. Ha jobb lesz az idő, akkor eltudunk látogatni az erdő egyik meseszép helyére. Reméljük az idő nem fog miket megakadályozni a továbbiakban. – a hirtelen jött jókedvem el is múlt.

- Szóval azt akarja mondani, hogy egy szállodában fogunk lenni három napon át? – kérdezte Katy.

- Ahogy mondod. – válaszolt. – Az időjárástól függ, hogy kitehetjük-e a lábunkat onnan, vagy sem. – amit körülnéztem mindenki örült ennek a bejelentésnek, csak én nem. – Na de most már indulás, az iskola busz kint vár ránk. – mindenki megfogta holmiját, és elindultunk a kijárat felé. Amint kiléptem az ajtón a kapucnit ismét feldobtam fejemre, mert az eső még mindig szakadt. Mindenki rohanni kezdett a busz felé, ami körülbelül ugyan olyan sárga volt, mint a rajtam lévő esőkabát. Mivel a busznak nem volt semmiféle csomagtartója, így a bőröndöket fel kellett magunkkal vinni a járműre. Amint minden csomagot elhelyeztünk a busz végében, mindenki keresett magának helyet, a sofőr beindította a buszt, és elindultunk életem egyik leghosszabb három napja felé.
 Körülbelül félórája lehettünk úton, mikor megkérdezte tőlünk a tanárnő:

- Mi a mennydörgés? – fordult hátra, és kereste azt a személyt, aki választ tud adni a kérdésére. Előttem pár sorral egy vörös hajú lány ült, aki a kérdés feltétele után pár másodperccel már fel is tette a kezét. Ha jól emlékszem, akkor Emily a neve.

- Rendben Emily tudom, hogy te tudod, de én most – körülnézett a buszon. – Justintól szeretném hallani. – kissé hátra fordítottam a fejem és a fiú, akinek választ kell adnia, egy sorral volt hátrébb. – Tudsz válaszolni a kérdésemre?

- Persze, tanárnő. – mondta boldogan. – A mennydörgés a villámlás hatására bekövetkezett intenzív hangjelenség. – ezen most elég rendesen meglepődtem. Nem elég, hogy helyes, még okos is? Ilyen fiút sem lehet minden sarkon találni. 
- A válasz helyes. – mosolygott rá a tanár, visszafordult előre, és a sofőrrel kezdett el beszélgetni.

 A hátralévő úton csak néztem ki az ablakon, és a villámokat bámultam. Némelyik olyan hatalmas volt, és az azt követő dörgés is olyan erősségű volt, hogy a busz ablakai is beleremegtek. 

Szerencsémre én pont nem félek ezektől a jelenségektől, de aki igen azokat most nagyon sajnálom.

- 5 percen belül megérkezünk. – kiabált hátra a sofőr. Amint előre pillantottam már megláttam egy hatalmas HOTEL felíratott. Pár perccel később a busz leparkolt a szálloda előtt. Az épület téglából volt megépítve, ami bordó és fehér színűre lett festve. Ha jól számolom, akkor nyolcemeletes, és minden szinten egy erkély húzódik, ami fekete fémből készült. Maga a hely tetszett, csak az nem akikkel itt kell lennem. Szép sorban leszálltunk a járműről a csomagjainkkal együtt, és beszaladtunk a hotel ajtaján. Belülről sokkal jobban nézett ki mint amilyennek elképzeltem. Az ajtótól egy olyan tíz lépésnyire a recepció volt elhelyezve, tőle jobbra egy bár, ahol már most voltak iszogató emberek pedig még csak fél kilenc körül lehetett. A recepció bal oldala felé pedig két lift, egy ajtó azzal a felirattal, hogy lépcsőház, és ülőhelyek voltak téve. A tanárnő, a sofőrrel az oldalán a pulthoz sétáltak ahol egy fiatal mosolygós nő fogadta őket. Beletelt 15 percbe mire, megkapta a szobákhoz a kulcsokat, intett nekünk, és a liftek felé indultunk. A felvonónál elmondta, hogy a hetedik emeleten kaptunk szobákat. A lányok, vagyis Emily, Katy, Olivia és én egy szobában leszünk. Mikor ezt meghallottam sikítani tudtam volna, amit meg is tettem, de persze csak magamban. A fiúk, Oliver, Chris és Justin pedig a mellettünk lévő szobát kapták. Justinra néztem, aki pár lépéssel mögöttem állt és épp barna bőrdzsekije cipzárját húzta le. Amint végzett vele felpillantott, és tekintetünk találkozott. Ő egy mosollyal díjazta. Csakhogy én megint elkaptam tekintetem, és a tanárnőre néztem, aki már a nyitott lift ajtón lépett be. Felkaptam bőröndöm, és én is igyekeztem beszállni a felvonóba. Mikor mindenki beszálltunk a liftbe az ajtó becsukódott, és elindult felfelé. Mivel most Justin állt nekem háttal, így láttam, hogy kezét ki-be csukogatja, és közben ide-oda kapkodta a fejét. Mintha valamitől félne vagy nem is tudom. Olyan fura volt, de mivel hamar felértünk a hetedikre így nem foglalkoztam vele tovább.

Mikor elértük az ajtókat mindenki bevonult a saját szobájába. Ahogy beléptem a küszöbön, már láttam, hogy az ajtótól nem messze baloldalon nyílik a fürdőszoba. Amint beljebb mentem négy franciaágy helyezkedett el a szobában. Az egyik kettő jobboldalon a másik kettő pedig baloldalon egymással szembe voltak elhelyezve. Mivel a három lány már elfoglalták helyeiket, így nekem már nem volt választásom. Az ágy mellé vittem a bőröndöm leraktam, és leültem az alvóhelyemre. Mellettem Emily, velem szemben Olivia, és ő mellette pedig Katy foglalt helyet. Ahogy az ablakon kinéztem, ami az ágyamtól nem messze volt, egy újabb villámlás, és az-az utáni dörgés töltötte be a szobát.

- Ettől az időtől begöndörödött a hajam. – kezdett el nyafogni Katy. Felé fordultam, de én egyáltalán nem láttam göndörnek a haját.

- Igazad van az enyém is. – kezdte el Oliv is, és közben fekete haját simogatta. Már csak ez hiányzott, hogy ezek ketten arról beszéljenek, hogy milyen göndör a hajuk. Levettem sárga eső kabátom, amit az ágy mellé dobtam, és úgy döntöttem, hogy itt hagyom ezt a bagázst, és szétnézek a szállodában. Amint kiléptem az ajtón, még hallottam, hogy Oliv mit mond. – Úgy érzem tisztább lett a levegő. – milyen kedves tőle. Pár másodpercig még álltam az ajtó előtt, utána pedig elindultam a lift felé, ami a folyosó végén balra volt található. Ahogy oda értem megnyomtam a hívó gombot, és felnéztem a kijelzőre, ami mutatta melyik emeleten jár. Egy perc se telt el a lift megérkezett, beszálltam megnyomtam a nulladik emeletet, és az ajtó már zárult is. Csakhogy hirtelen egy kéz jelent meg a két ajtó között, ami ismét szétnyílt. Értetlenül néztem az ajtók felé, ami mikor teljesen kinyílt egy ismerős ember állt előtte. Mi a francért nem tudok én távol maradni tőle? – kérdeztem magamtól. A személy viszont mosolyogva szállt be a liftbe.

- Látom te is a nulladikra mész. – nézett a gombokhoz ahol a nulla kéken világított. Csak bólintottam egyet, ő mellém állt az ajtó most már véglegesen bezárult, és elindult lefelé. Szemem sarkából láttam, hogy Justin engem néz, és nagyon mosolyog.     

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem, és felé fordítottam a fejem. Nagyon érdekelt, hogy mi a fene miatt mosolyog, és néz ennyire.

- Mégis mit? – kérdezett vissza, de még mindig vigyorgott.

- Hát, ezt. – mutattam arca felé, amin még mindig szexis mosolya ragyogott.

- Nem értem mire gondolsz. – és ahogy kimondta az utolsó szót, a lift megállt, és a világítás is elment. Pár másodpercnyi néma csönd után Justin megszólalt. – Jól vagy? – kérdezte, és egy hirtelen fényőzön vakított a szemembe, ami miatt elkaptam a fejem. – Jaj, bocsi. – szólt ismét Justin. De én csak csukott szemmel álltam miközben a szemem előtt fehér foltok jelentek meg. Amíg én szenvedtem addig Justin elkezdte verni a lift ajtaját. – Hahó, valaki. – kiabált.

- Már nem csak megvakítani, hanem megsüketíteni is meg akarsz? – nyitottam ki szemem. Jus két lépéssel állt előttem, telefonját a szájába vette, így világított, és közben a kezével a két ajtó közé próbált benyúlni és szétfeszíteni azt.  

- Te meg mit csinálsz? – kérdeztem a háta mögül. – Majd segítenek rajtunk. – mondtam, és közben egy lépéssel előrébb léptem. A telefont kivette a szájából, és megszólalt.

- Mégis mikor segítenek? – kérdezte, és közben felemelte a hangját.

- Honnan tudjam, majd valamikor. – válaszoltam, de én is úgy ahogy ő az előbb felemelt hanggal. Nem tudom mitől lett ilyen ideges hirtelen, hisz valószínűleg csak elment az áram a vihar miatt, de majd ha helyre rakják, akkor a lift ismét elindul. Neki támaszkodtam a lift oldalának, és néztem, ahogy a velem lévő fiú milyen látványosan szenved. A levegőket úgy vette mintha az utolsókat szívhatná. A szabad kezével a pólója nyakát kezdte rángatni, azután pedig a lift oldalához csapta tenyerét, és úgy tűnt mintha próbálná tolni. Agyalni kezdtem, hogy mi lehet a baja, mikor rá jöttem.

- Te klausztrofóbiás vagy. – mondtam ki hangosan.  

- Mindenki fél valamitől. - szólt, de közben még mindig nagy levegőket vett.  Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pont neki van klausztrofóbiája. Most kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit csináljak. Nyugtatgassam, hogy nem lesz semmi baj, vagy még is mit tegyek? Még sose volt ilyennel dolgom. A fóbiát is csak azért ismertem fel, mert láttam már egy filmet, amiben pont ilyen tüneteket produkált a fickó. Csak az a baj, hogy ő a film végén úgy bedilizett a bezártságtól, hogy a nála lévő késsel véget vetett a szenvedéseinek. Rögtön Justinra néztem.

- Ugye nincs nálad kés? – kérdeztem rá, amitől ő lehajtott fejét rám emelte, és összeszűkült szemmel nézett rám. Nekem ez egy nem válasz volt. Oda álltam elé, és félve kérdeztem meg.

- Mit csináljak? – tudom, hogy távol akarom tartani magam tőle, de akkor is ha tudok valamiben segíteni, akkor azt meg fogom tenni. Hisz nem szeretném ha valami baja esne.

- Semmit. Majd én megoldom. – mondta, és a másik kezét is a lift oldalához csapta, egy csöppnyit sem foglalkozva azzal, hogy a telefonja így kieset a tenyere közül. A mobil pont úgy esett, hogy a képernyője volt lefelé, így még mindig bevilágította a lift egyes részeit. Justin ismét lehajtotta fejét két keze között, és egyre sűrűbben vette a levegőt. Nekem akkor is az-az érzésem volt, hogy segítenem kell neki. Nem akarom csak nézni, ahogy itt szenved a bezártságtól. Segítek neki valahogy, ha akarja, ha nem!

- Figyel rám. – mondtam. – Nem lesz semmi baj. – tettem kezem vállára, és akkor éreztem meg, hogy már remeg is.

- Szerinted ez segít? – kérdezte, de nem emelte fel a fejét.

- Akkor meg mégis mit csináljak? – kérdeztem aggódva.

- Ezen nem tudsz segíteni, ez egy gyerekkori trauma miatt van. – mondta, és elvette a lift oldalától a kezét a tarkójára tette, és mászkálni kezdett.

- Meséld el. – mondtam, és közben szememmel követtem minden egyes lépését. Nem tudom, hogy jó ötlet-e ha beszél róla, vagy attól még jobban bepánikolna? De nem gondolkoztam rajta sokáig mert beszélni kezdett.

- 7 éves voltam, és akkor kezdtem el az iskolát. Már az első napon belém kötöttek a nagyobbak. Mivel még kicsi voltam, meg sem tudtam védeni magam. – kieresztett egy nagy levegőt, azután újra megszívta tüdejét, és folytatta. – Egyik nap addig fajult a dolog, hogy a tanítás végén bezártak az egyik szekrénybe. 8 órát töltöttem el ott. Kiabáltam segítségért, de senki nem segített. – így már értem miért mondta az, hogy majd ő megoldja. Hisz akkor senki sem segített neki, és azt hiszi, hogy most is csak magára számíthat. – Levegőt pedig olyan nehezen kaptam azon a szűk helyen, hogy már fulladoztam.  Mire a szüleim, és a gondnok rám találtak a fiú öltözőben, a szekrénybe zárva, már egy életre maradandó nyomot hagyott bennem. Ezért félek. Most is úgy érzem, hogy alig kapok levegőt, és a falak is közelednek. – mondata végén, kezeit ismét visszacsapta a lift oldalához. Ez után a történet után még nagyobb késztetést érzek, hogy valahogy segítsek rajta. Ki kell juttatnom innen valahogy. – mondtam magamban. Az igazat megvallva én simán kitudnám feszíteni az ajtókat, de nem tehetem. Már épp elég, hogy a szememet látta. Ha most azt látná, ahogy szétnyitom az ajtókat, akkor egy újabb kérdés lesz majd benne.: Hogy csinálta?

  Körülbelül már félóra eltelt, és se az áram se segítség nem érkezett. Justin pedig már a haját tépi. Egyre jobban pánikol, és az imént még a felsőjétől is megszabadult, azzal az indokkal, hogy így jobban kap majd levegőt. Nem mondom, hogy nem tetszik amit látok, mert akkor hazudnék. Mellkasa hatalmasra emelkedik mikor szívja be a levegőt, és közben izmai is megfeszülnek.  

- Nem kapok levegőt. – kiabálta el magát, és olyan pánik lett úrrá rajta, hogy még engem is megijesztett. A levegőt csak úgy kapkodta, és torkához rakta a kezét. Oda siettem hozzá, hogy megpróbáljam megnyugtatni, hogy igen is van levegő, de egyszerűen nem ment. Annyira bebeszélte magának, hogy nincs körülötte levegő, hogy már csak az segítene, rajta ha kijutna erről a helyről. Vagy. - jutott eszembe valami. Még régen apu mesélte, hogy van valami olyan képességem, amivel letudom nyugtatni a kiszemelt prédámat. Csakhogy én ezt még sosem csináltam, de ha most megpróbálom, akkor egyenesen Justin szemébe kell néznem fekete szememmel. Már nem volt más választásom muszáj megtennem, mert Jus már az előbb ököllel a lift ajtajába csapott, és kiabálta, hogy szabadítsák ki.

- Justin. – mondtam, elkaptam a karját, és magam felé fordítottam. Szemeim elkapták övét, és a már átváltozott fekete szememmel azt érzékeltettem felé, hogy nyugalom.