10.rész

A sötétség egyre jobban uralni kezdett az égbolton. Nem is értem, hogy mi a francért vagyok én itt. Apának nem lett volna szabad elengedni-e egy ilyen kirándulásra. Az, hogy Justin nem sokkal ezelőtt megcsókolt az csak még jobban meg zavart. Nem kerülhet olyan közel hozzám, hogy megtudja másságomat. Bár már így is sejthet valamit, hisz a szememet már láttam nem is egyszer, de akkor is titkolnom kell. A csókja viszont, még ha csak pár másodpercig is tartott, fantasztikus volt.  Még ha neki azt is fogom mondani, hogy többet ne tegyen ilyet mert nem akarok tőle semmit, magamnak be kell vallanom, hogy igen is élveztem az a kis időt. Visszafordultam abba az irányba ahonnan érkeztem, és titokban reménykedtem benne, hogy Justin felbukkan.

- Helló. – jött a hang mögülem csakhogy ez nem az ő hangja volt. Lassan megfordultam, és egy sötét bőrű férfi állt mögöttem. – Eltévedtél? – kérdezte, de én nem válaszoltam csak automatikusan hátrálni kezdtem. Azt tudom, hogy én mért vagyok ilyen messze a várostól, de vajon egy ilyen alak mit keres itt? – Ne félj tőlem Elisabeth! – rögtön rá kaptam a tekintetem, és nem hátráltam tovább.

- Mégis honnan tudja a nevem? – a döbbenettől még pislogni is elfelejtettem. A férfi rögtön a homlokára csapott, mint aki most döbbent rá, hogy ezt pont nem kellett volna mondania.

- Daniel megöl ezért! – mondta, de ahogy láttam inkább mondta magának mint nekem. Várjunk csak. Döbbentem le ismét. Az apám neve Daniel. Most már egyre jobban kezdett érdekelni, hogy ki ő, és, hogy miért van itt.

- Mégis ki vagy te? – kérdeztem és egy lépéssel előrébb léptem. Mikor befejezte a magával való diskurálást, rám emelte tekintetét, és elmosolyodott.

- Garrett vagyok, apád egyik jó barátja. – sosem hallottam még róla, ezért meg kell bizonyosodnom arról, hogy igazat mond-e. Ha apámnak tényleg olyan jó barátja, akkor tudni fogja a titkos jelszót, amivel meg fogok bízni benne. Mikor kicsi voltam apa a lelkemre kötötte, hogy csak olyanokban bízhatok meg igazán, akik tudják a jelszót. Mivel még vannak olyan emberek, akik tudnak a másságunkról és azok a halálunkat akarják.    

- Mi a jelszó? – kérdeztem, és közben reménykedtem, hogy tudni fogja, és nem kell menekülnöm majd előle.

- Sangre de gato. – mondta ki tökéletes kiejtéssel, ami spanyolul csak annyit jelent, macska vér. Egy kő esett le a szívemről. Ezzel bebizonyította, hogy tényleg jó barátja apámnak. Hisz csak az olyanok tudják ezt a jelszót, akikben apám teljesen megbízik. Már csak egy kérdésem lenne hozzá.

- Hogy kerül maga ide? – bár most már volt egy sejtésem, hogy mit keres ő itt, vagyis kit követ ő itt.

- Tegezz csak nyugodtan. – mondta. – Tudod, ezt én is kérdezhetném tőled. Ez a hely veszélyes neked. – magyarázott, csakhogy nem adott a kérdésemre választ.

- Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem meg még egyszer, de most tovább beszéltem. – Csak nem követsz engem apám utasítására? – fontam össze karom mellkasom előtt.

- Dehogyis. – legyintett egyet, de látszott rajta, hogy hazudik.

- Tudod, nagyon rosszul hazudsz. – mondtam, és közben még a szemöldökömet is felhúztam. Bár az egyre jobban sötétülő égbolt miatt, már nem biztos, hogy látta.

- Jól van, de ha lehet, apádnak ne áruld el, hogy ilyen gyorsan lelepleztél. – mondta. – Megkért, hogy tartsalak szemmel, amíg távol vagy. Bár lesz pár dolog, ami nem lesz benne a beszámolómban. – mondata végén megköszörülte a torkát.

- Már, mint? – kérdeztem rá.

- Tudod, az a fiú, aki elől elszaladtál. – basszus ezt is látta? – kérdeztem magamtól. Még jó, hogy a sötétben nem látta, hogy az arcomat elöntötte a vöröses árnyalat. Jobb, ha nem is tud erről apám, mert sosem szerette, ha a fiúk a közelemben vannak.

- Az csak – kezdtem volna magyarázkodni, de közbe szólt.

- Nekem nem kell mentegetőznöd, nem vagyok az apád. – mondta, és hallottam a hangjában, hogy mosolyog. – Most már viszont ideje lenne elindulni, mert szerintem már rég ki kellett volna érned innen, főleg, hogy te még előnyben is vagy a többiekkel szemben. – jól tudtam, hogy igaza van, a szaglásom nem épp a jó irányba terelt. Most viszont megpróbálok minden erőmmel koncentrálni. Lehunytam szemem, és a levegőbe szimatoltam. Érzékelni kezdtem a szagokat. Először az erdő illatait éreztem, azután kezdtem érzékelni a város szagát. Bevallom az erdőé sokkal jobban tetszett. Amíg a város levegője szennyezett a sok autó kipufogógázától és az ipari kéményből kiáramló füsttől, addig az erdőben nincsenek ilyesfajta szennyeződések, és ott sokkal frissebb a levegő.

Már úton voltam kifelé az erdőből, mikor megéreztem egy ismerős illatot. Armani parfüm volt. Ami csak annyit jelent, hogy Justin a közelben van. Úgy tűnik nem sikerült kijutnia egyedül. Mivel Garrett-et útközben elhagytam, vagyis ő mondta, hogy inkább a távolból figyel tovább, így megkereshetem Justin és kijuttathatom magunkat innen. Azt már eldöntöttem, hogy megpróbálom azt a csókot elfelejteni. Muszáj leszek mert nem akarok olyan közel kerülni hozzá, hogy kiderüljön rólam a teljes igazság. Tudom jól, hogy mi lenne a következménye. Fény szűrődött át a fák törzsei között, onnan tudtam, hogy már csak lépések választanak el Justintól. Vettem egy mély levegőt, és elkiabáltam magam.

- Justin! – hagyta el számat a neve. Úgy kell tennem mintha már én is keresni kezdtem volna már őt.

- Elisa. – mikor kimondta a nevem, már előttem állt belevilágítva a szemembe, a nyavalyás vakus csoda telefonjával, pont, mint tegnap a liftben.

- Te tényleg azt akarod, hogy megvakuljak? – kérdeztem, és közben a kezemmel nyomkodni kezdtem a szemem. 

- Miért szaladtál el? – jött rögtön a kérdés.

- Te miért csókoltál meg? – tettem fel én is egy kérdést.

- Úgy éreztem – kezdett bele, de én nem hagytam, hogy tovább mondja. Nem akartam, hogy most itt nekem kiöntse a szívét. Jobb ha most itt befejezzük.

- Tudod mit, felejtsük el! – jelentettem ki. – Csak ki akarok jutni innen. – mondtam, és elindultam, de ahogy mellé értem ő elkapta a csuklom. Rá néztem, és az arcát megvilágította a telefonja fénye, amit a másik kezében tartott.

- Tudod, nagyon nehéz elfelejtenem azokat a dolgokat, amik veled kapcsolatosak. – mondta, és közben arcán a komolyság ült. Tudtam, hogy most nem csak a csókról van szó.

- Ezt kell tenned. Felejtsd el! – mondtam, én is komolyra fordítva a szót.

- Ha ez ilyen egyszerű lenne. – forgatta meg a szemét.

- Pedig ez ilyen egyszerű. – a mondatom végén kikaptam csuklom kezei közül, és újra elindultam. Két lépést ha sikerült megtennem, mert Justin elállta az utamat.

- Miért vagy rám ilyen hatással? – mély levegőt vettem, és próbáltam csak a talajt figyelni, és nem őt. Láttam, hogy egy lépéssel közelebb jött hozzám, ezért úgy éreztem most már tényleg le kell állítanom.

- Figyelj én – amint bele kezdtem a mondatomba, és felpillantottam Justinra, újra éreztem ajkait enyémen. Megpróbáltam eltolni magamtól, de úgy éreztem, hogy hiába lehetnék én az erősebb, most ő irányít, amit én hagyok. Átfonta derekamat, és közelebb húzott magához, amit szintén hagytam. Úgy éreztem, most győzött felettem a vágy!