Prológus

Sziasztok.: ) Ebbe az új blogba kezdtünk, Vivianne-el. Reméljük elnyeri majd a tetszéseteket. Ha már itt jártok hagyjatok magatok után komikat, és írjátok le, hogy tetszik eddig.: ) Előre is köszönjük. Puszi<3

~Ann.xd  

1979. augusztus. 15

(Helena Forest, naplójából)

(részlet)

  Sok minden van ebben a nagyvilágban, és az, hogy elítélik azokat az embereket, akik másnak születtek, rettenetes. Magam is abba a gárdába tartozom, akiket nem fogad be-e társadalom. Küzdünk a szabad életért, és a jogainkért. Csak egy akaratom van, hogy az én kisfiam, akit a szívem alatt hordok, jó körülmények között nőjön fel. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne ítéljék el, édesanyja másságáért. Egy földalatti bányában tartózkodunk 1 hónapja. Minden olyan sötét, a levegő olyan poros és rothadt szagú, hogy néha fontolóra veszem, hogy a felszínre baktassak, némi friss levegőért. Nem csak magam miatt, hanem a kisfiacskám miatt sem tehetem ki innen a lábam, mert nyomban lelőnének. Már két életről kell gondoskodnom, és amíg a fiamat a szívem alatt hordom, nem teszek olyan dolgokat, amik veszélyt jelentenek a számára. A férjem, aki életét adta értem, és gyermekünkért, mindig a szívemben fogom őrizni utolsó szavait.

„- Mond meg a fiamnak, hogy szeretem, ahogy téged is édes kis Helenám.”      

2013.augusztus.31

(Elisabeth Forest szemszöge)

  Mikor a nagyi naplóját olvasom, olyan mintha vele élném át mindazt a szörnyű dolgot, amik akkoriban történtek. Mintha én is érezném a poros levegőt, és a bűzt. Egy képet őrzök a nagyszüleimről, amit még apámtól kaptam. A fotó, még 1978-ban készül róluk, mikor még nem tudták, hogy a nagymamám, és még sokan mások, nem csak emberként léteznek.

- Elisa! – kiabált fel apám az emeletre. Az ágyam közepén ültem, és a fotóról pillantottam fel. – Vacsora. – mihelyst meghallottam, sietve tettem ágyamra a kezemben és az ölemben lévő dolgokat. Felálltam a fekvő helyem közepén, és onnan ugortam a padlóra. Gyors léptekkel indultam el az ebédlő felé. Már a lépcső aljánál jártam, mikor megéreztem a finom illatokat. Úgy tűnik anya ma a kedvencemet csinálta vacsira. Lasagnét. Pár másodpercen belül már az asztalnál ültem, a szokott helyemen. Mikor a szüleim a konyhából beléptek az étkezőbe, csak mosolyogtam rájuk.    

- Gyors voltál. – mosolygott rám Maria, az anyám. A kezében lévő tálat az asztal közepére tette, amiben ott volt a frissen, még gőzölgő étel. Felemeltem a már előttem lévő tányért, és lecsaptam a táplálékra. – Lassabban édes lányom. – kicsit sem tudtam lassítani, mert a hasam oly módon korgott, hogy már ódákat zengett. Amint az első falat lecsúszott, jött a következő és az-az utáni. Mire végeztem, úgy tele voltam, hogy moccanni alig bírtam. Apámra néztem, aki elmosolyodott, és beszélni kezdett.

- Most legalább nem menekülhetsz el, a beszélgetés elől. – hátra dőltem a széken, és nagyot sóhajtottam. Egész héten ez elől a beszélgetés elől menekültem, de úgy tűnik, apa nagyon tudja, mivel kell egy helyben tartania. Gyanítom, hogy a lasagnét is azért csináltatta anyával, hogy jól tele egyem magam, és ne tudjak elszaladni, a beszélgetés elől. – Holnap egy új fejezet kezdődik az életedben.

- Jaj, ne már. – néztem apámra. – Az-az új fejezet, már rég elkezdődhetett volna, ha te azt hagyod. Tavaly is eljátszottad velem. Már indultam volna az első sulis napomra, de te meggondoltad magad. Emlékszel? – néztem rá felemelt szemöldökkel.

- Igaza van drágám. – nézett anyu is apára.

- Bocsánat, hogy féltem a kislányomat. – dobta a szalvétát a tányérjába.

- Kicsi? – sóhajtottam ismét. – Apa 18 éves vagyok, és mindig itthon taníttattál. Legalább az utolsó éveimet had járjam ki suliban, emberek között. Sosem voltak barátaim. Szeretnék átlagos életet élni.

- De te egy kicsit sem vagy átlagos. – nézett mélyen a szemembe.

- Kösz, hogy emlékeztetsz rá. – kulcsoltam össze kezem mellkasom előtt.

- Tudod, hogy mi lesz, ha rá jönnek. – mondta. – A nagyanyád nem akarná ugyan azt az életet az unokájának, mint amilyen neki volt.

- A nagyinak legalább volt valaki az oldalán. – ő megtalálta azt a valakit, akit nagyon szeretett. Nekem viszont esélyem sincs találni bárkit is.

- Persze, a nagyapád, addig, amíg meg nem halt.

- Daniel, elég. – szólt közbe anyu. - Eli már elég nagy ahhoz, hogy tudja mi a jó és a rossz. Nem fogja felfedni a másságát.

- Anyu se akarta, de apa, és a többi ember is rájött. – úgy tűnik anyánál betelt a pohár, mert felállt az asztaltól, és a piszkos tányérokat kezdte összeszedni.

- Befejezted? – nézett rám, és a tányéromra. Bólintottam, azzal elvette, és apuhoz sétált. Előle csak felkapta a tányért, és a konyhába viharzott. A lengő ajtó, ami elválasztotta a két helységet úgy csapkodott anyu után, hogy hideg levegő érte el az arcom. Mikor visszatért, a tálat fogta meg, de még mondott pár szót.

- Eli holnap elmegy az iskolába Daniel, már eldöntöttük, amibe te is bele egyeztél. – azzal visszament a konyhába. Apa is felállt, és követte őt. Úgy tűnik a vacsinak vége. Kitoltam a széket, felálltam róla, és visszavonultam a szobámba.

Amint beértem a helységbe, a fotót és a nagyi naplóját az éjjeli szekrény fiókjába tettem, és az ágyra dőltem. Születésem óta, apa mindentől félt. Pedig ha úgy vesszük, néha erősebb vagyok, mint ő. Mivel apa férfi, ő normális életet élhet. A másság csak nőknél jön elő. Mivel nekem volt szerencsém lánynak születni, úgy kell élnem, hogy titkolnom kell bizonyos dolgokat. Eddig nem nagyon volt ki előtt titkolóznom, mert soha nem voltak barátaim, de abban bízom, hogy holnap szerzek párat. Nem azért, hogy végre titkolózhassak valakik előtt, hanem azért, mert egy átlagos lány életét is élni akarom. Elmenni, pizzázni, biliárdozni vagy éppen bulizni. Kopogás zavart meg.

- Gyere. – mondtam. Anya dugta be a fejét az ajtón.

- Elpakoltad a cuccaidat holnapra? – kérdezte, beljebb lépve az ajtón.

- Minek? – ültem fel. – Apa holnap úgy is kitalálja, hogy még se menjek, és akkor egy újabb év, ami unalommal fog eltelni. – néztem rá unott fejjel.

- Beszéltem a fejével. – mondta, és az ágy szélére ült. – Holnap végre elindulhatsz az iskolába, ahogy mindig is akartál, senki sem fog az utadba állni, főleg nem az apád.

- Tényleg? – emeltem fel szemöldököm.

- Igen. – bólogatott, mint a kocsiban lévő műanyag kutyák.

- Köszönöm, anyu. – ugrottam a nyakába. Annyira boldog voltam, mint még soha. Végre iskolába járhatok, és nem kell csak itthon lennem.

- Szóval – szólalt meg. – összepakoltad a cuccaidat? – gyorsan váltam el tőle, és leugrottam az ágyról. A szekrényhez rohantam, és elővettem azt a táskát, amit még tavaly vettem suli kezdésre, de mivel nem használtam, csak ott állt. Most viszont addig fogom használni, amíg le nem szakad a vállamról. Elővettem még pár füzetet, és az órarendet, amit még két hete kaptam, mikor újra beírattak a suliba, csak akkor valahogy nem tudtam, komolyan venni, mert azt hittem apa ismét azt fogja mondani az utolsó pillanatban, hogy nem mehetek. – Ha kész vagy irány fürdeni, mert holnap korán kelsz. – bólintottam, oda szaladtam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. – Jó éjt Eli. – mondta mosolyogva.

- Neked is. – azzal kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Még pakolásztam pár dolgot, bár gyanítom, hogy azok feleslegesek lesznek, de nem foglalkoztam vele. Azután, ahogy anya mondta elmentem letusoltam, ami 20 percig tartott, de, csak azért mert szeretem áztatni magam. A frissen mosót hajamat megszárítottam, utána még mászkáltam, egy darabig, mert izgultam a holnap miatt, és csak nagy nehezen szántam rá magam, hogy lefeküdjek. Bemásztam a francia ágy közepére, lehunytam a szemem, és vártam, az álmokat.