6.rész

Szemem lesütve álltam egy helyben, és mély levegőket vettem, csak, hogy ez nem segített. Kezem már remegni kezdett, ami akkor történik meg, ha már semmi nem állíthatja meg az átváltozásomat.

- Oliv, ez mire volt jó? – hallottam meg Justin hangját, amint kérdőre vonja barátnőjét. Állkapcsom megfeszült az ínyemből kinövekvő szemfogaim miatt. Itt az ideje, hogy menekülési útvonalat válasszak. A legjobb pedig az, ha most hátat fordítok nekik és a tornaterem hátsó kijáratán távozok, amit még bejövet láttam. Kezem már oly módon remegett, hogy táskám kiesett a kezemből, de nem érdekelt csak az, hogy eltűnjek végre innen, még mielőtt baj lenne. Gyorsan fordítottam hátat a párnak, és a zölden világító ’exit’ felírat felé vettem az irányt. 

Ahogy az emberek mellett elsuhantam, némelyiket majdnem felborítottam, csak, hogy ez engem egy kicsit sem érdekelt.

- Hé! Várj! – hallottam Justin hangját, és mihelyst az ajtóhoz értem meghallottam éles hallásommal, hogy valaki sebesen közeledik felém. Kétségem sem volt afelől, hogy az előbb nekem kiabáló fiú siet utánam. Csak, hogy ez így nem lesz jó. Már csak percek választanak el attól, hogy az egész külsőm átalakuljon. Ha ő utánam jön, akkor nem csak a fekete szememet látja, hanem minden mást is. Ahogy elhagytam a tornatermet, megláttam a lelátót és a hatalmas foci pályát, amin reggel még a meccsek zajlottak. A pályától olyan 300 méterre fával teli övezett helyezkedett. Oda kell eljutnom, csak hogy amíg Justin utánam lohol, addig nem lehet. Mert akkor esélyt adok neki arra, hogy lássa, ahogy megváltozik a külsőm. El kell rejtőznöm, addig, amíg teljes alakot öltök, utána pedig lapulok, amíg el nem tűnik a helyszínről. Akkor pedig már egyenes utam lesz a fák közé. Nem agyaltam tovább a lelátó felé indultam meg, ami nekem baloldalon feküdt. Remélem, hogy nem fog benézni alá, mert akkor végem. Ahogy beértem alá, kezemen és lábamon is nőni kezdett a fekete szőr, amit mindig is utáltam. Az egész lelátó fából volt megépítve, így szerencsémre szemből nem lehetett alá látni. Az tény, hogy voltak kisebb rések, de így sem lehetne megmondani, hogy valaki rejtőzik-e alatta. Szaglásom, hallásom és látásom élesedett. Már éreztem Justin, Armani parfümjének illatát, és az ajtó éles csapódását hallva, már tudtam, hogy ő is kint van.

- Elisabeth? – kiabálta kérdően a nevem. Az egyik kis résen kinéztem, és láttam, hogy Justin a táskámmal a kezében jobbra-balra forog, és engem keres. – Elisa, hol vagy? – nem kellett sok idő ahhoz, hogy szemet szúrjon neki a lelátó, ami alatt simán el lehet bújni. Ettől féltem. A lelátótól nem messze állt, és mintha habozott volna. Egy perc után előre lépett egy lépést, és akkor jött a nyafogó hang.

- Justin, nem hiszem el, hogy majdnem megcsókoltad, azt a szépnek sem mondható lányt. – tipegett oda Justin mellé, aki miatt ez az egész történt. – Mégis mit képzelsz magadról? – Mind a tíz ujjamra találnék nálad jobb pasikat. – Jus még rá sem nézett csak a lelátót fürkészte. – Hallod, amit mondok? – lökte meg a vállát, amitől a fiú rá nézett.  

- Akkor keress, mert én itt befejeztem. – mondta komoly hangon a lánynak. Ahogy hallottam Olivnak hevesebben kezdett verni a szíve, mert, hogy erre nem számított, ahogy én sem.

- Mi van? – emelte fel a hangját. Justin még egy pillantást vetett a lelátó felé, azután megfordult, és visszaindult az iskola irányába, nem törődve Oliviával. A kis táskámat Justin még mindig a kezében szorongatta, amiben ott volt két fontos tárgyam. A mobilom és a lakáskulcsaim. – Állj meg, te nem szakíthatsz velem – kezdett el kiabálni Oliv és Justin után indult, aki már nyitotta az ajtót. – azt csak én tehetem meg! – amint kimondta az utolsó szót az ajtó bezárult mögötte, és már csak egyedül voltam kint a gondolataimmal. Úgy éreztem Justin pontosan tudta hol vagyok, de nem volt benne biztos, hogy látni akarja, mi történik velem. Ami jobb is.

A fákat kerülgetve, azon töprengtem vajon most, hogy jutok haza. Hisz azt sem tudom, hol vagyok. Addig futottam, másik énemmel, amíg emberi alakomat vissza nem nyertem. Most pedig itt vagyok, a franc tudja hol, csak a fák lombjait, a sötét égen lévő fényes csillagokat és a félholdat látom. Telefonálni sem tudok, így csak az ösztönömre hallgathatok, hátha kijuttat innen. Magassarkú cipőmtől megváltam, és a kezemben hoztam. Talpam alatt faágak és lehulló levelek hevertek.  ’Akkor keress, mert én itt befejeztem.’ Jutott eszembe Justin mondata. Vajon tényleg szakított a lánnyal, vagy csak ideges volt és amiatt mondta? Nem tudom, de az biztos, hogy örülök neki, hogy kijött, mert ha nem teszi, meg akkor lehet, hogy Jus erőt vett volna magán, eljött volna a lelátóig és megnézte volna, ki rejtőzik alatta. Ezek után tényleg nem tudom hogyan tovább. Nem tudom távol tartani magam Justin-tól, mert ő nem fogja hagyni. Jól csőbe húzott azzal mikor közölte Scott-al, hogy én vele akarok menni. Ezt is csak azért találta ki, hogy az ő közelében legyek, hisz Scott-al jó barátok egyértelmű, hogy még a bálon is együtt bandáznak. A lábam hirtelen beakadt valamibe, és a földre zuhantam. Az ágak törtek súlyom alatt, némi por is felszállt, ami az orromba került, és köhögni kezdtem tőle. Lassan hátsó felemre fordultam, és ruhámról söpörtem le a rá kerülő szennyeződéseket. Mikor előre néztem, megláttam azt a dolgot, amibe beakadt a lábam. A földből kiállt egy kormányhoz hasonló kerek tárgy. A sötét miatt közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem. Az ilyen dolgok ajtókon szoktak lenni, vagy legalább is szerintem. De hát mit keresne itt egy földbe nyíló bejárat? Hajtott a kíváncsiság, ezért tisztogatni kezdtem a kerék körül. A száraz ágakat a lehullott leveleket és a földet söpörtem, addig, míg meg nem láttam. Kezem hátrébb húztam, mert meg voltam döbbenve. Ez itt tényleg egy ajtó. Nem sokáig tétlenkedtem addig tisztítottam, míg az egész rákerülő piszoktól meg nem szabadítottam. Körül belül 10 percembe telt. A lejáraton látszott, hogy nagyon régi. 

Akkoriban réz ajtó lehetett, de a sok eső áztatásával, rozsda keletkezett rajta, ami így is pattogott le róla. Megfogtam a kereket, amin szint úgy nézett ki, mint az ajtó. Először jobbra próbáltam fordítani, de arra meg sem moccant, így maradt a baloldal. Mikor elkezdtem a másik irányba akkor már éreztem, hogy meg mozdul. Nagy erő kellett ahhoz, hogy tovább tekerjem. Mire végeztem már fájtak a karjaim, de már csak egy valami volt hátra. Fel kell nyitnom, hogy bele tudjak nézni.  Nem tudtam vajon, hogy nyílik, ezért előbb magam felé húztam. Mivel így nem mozdult átálltam a másik oldalára, és ott is magam felé húzva próbálkoztam. Nyikorgó hangot adott ki, ezért már tudtam, hogy innen nyílik. Nehezebb volt, mint amit elképzeltem. Minden izmom megfeszült, úgy húztam irányomba. Mikor már teljesen kinyitottam, szusszantam egy kicsit, ami abból állt, hogy kezem a térdemre helyeztem, és mély levegőket vettem. Mikor végeztem vele, visszaálltam eredeti helyemre, és a már nyílt nyílásba néztem. Egy létra vezetett lefelé, csakhogy nem láttam hol a vége. Azt sötétség fedte. Mivel engem még mindig hajtott a kíváncsiság, hamar a létrán találtam magam, és óvatosan másztam rajta egyre lejjebb és lejjebb. Ahogy másztam a létrafokain, éreztem a talpam és a kezem alatt a megtelepedő bolyhos penészt, ami undorító volt. Legszívesebben visszamásztam volna, de ha már eddig eljutottam, akkor nem most fogom feladni. Mikor jobb lábammal a következő fokot kerestem, már nem találtam, helyette hideg víz ért lábujjamhoz. Hirtelen visszahúztam, mert megijedtem, de a következő próbálkozásomkor már talajt ért a lábam. A víz, ami ott keringett a bokámig ért. Mikor már mind két lábammal a vízben álltam elfordultam a létrától, de semmit nem láttam, csak korom sötétséget. Ami ellen nem tudok tenni semmit. Vagy még is? Jutott eszembe másságom. Elég, ha csak a szemem változik meg, és akkor látni fogok. Mivel a macskák éjjel is látnak, így én is. Igaz, hogy olyankor zöldes színben tárul elém, de legalább látok valamit. Lehunytam szemem, és koncentráltam. Mikor kinyitottam, éreztem, hogy más lett a látvány. Már láttam.

Ugyan olyan rozsdás ajtók voltam, mint, amit kinyitottam. Volt egy út amerre lehetett menni. Erőt vettem magamon, és elindultam. Ahogy beléptem a másik helységbe, ott is ajtók helyezkedtek el, amint egyre beljebb jutottam, érezni kezdtem valamit. Ez a szag! – mondtam ki hangosan. „Minden olyan sötét, a levegő olyan poros és rothadt szagú, hogy néha fontolóra veszem, hogy a felszínre baktassak, némi friss levegőért.” – jutott eszembe a nagyim naplójából egy mondat. Ugyan ezt érzem. Most nem úgy, mint mikor otthon vagyok, és olvasom a naplót és beképzelem magamnak, hogy érzem. Nem, most olyan igazi ez az egész. Érzem, azért mert tényleg ilyen szag van. Azon kattogott az agyam, hogy talán ez az a hely ahol a nagyi és a hozzá hasonlók bujkáltak? Az nem lehet hisz Helena nagyi úgy írta le, hogy egy bányában van, és az biztos, hogy egy bánya nem így néz ki. A bányákban úgy tudom, hogy vannak sínjei, amin kocsik szállítják a szenet vagy az ehhez hasonló dolgokat, a felszínre.

Egy darabig még mászkáltam, és észrevettem, hogy ez a hely tényleg egy bánya. Beljebb találtam síneket, és az a szag egész úton az orromat csapta. Vajon miért nem tudok én arról, hogy a nagyi itt bujkált? Apa sose mondta, hogy a nagyinak köze van ehhez a városhoz. Vagy ő sem tud róla? Mindenesetre a helyet visszazártam és próbáltam ugyan olyanra csinálni, mint amilyen előtte volt. Az ágakat, leveleket és a földet visszaszórtam rá, és úgy hagytam el a helyet, hogy még visszalátogatok ide. Szerencsémre ösztöneim jól működtek így miután elindultam a bányától, 20 perc alatt kijutottam, és már hazafelé tartok. Már csak egy utcányira vagyok lakhelyemtől. Az utcai lámpák világították nekem az utat így már nem kellett a másságomat használnom. Cipőm, a kezemben hoztam, és szerencsémre a ruhámat nem piszkoltam annyira össze, hogy feltűnő legyen a szüleimnek. Mert bizonyára fent leszek, nem számít menni az idő biztos talpon vannak, és engem várnak. Az utcánkba fordulva, már láttam, hogy égnek a lámpák, a harmadik háznál, ami a miénk volt. Nem meglepő. – mondtam magamban. Már fordultam be a házunkhoz vezető kikövezett úton, mikor megszólítottak.

- Elisabeth. – amint meghallottam azt a hangot, tudtam ki a hozzá tartozó személy. Ledermedtem, most mi a frászt csináljak? Lassan megfordultam, és láttam, hogy az engem szólító személy felém tart. Kocsija az út másik oldalán állt. Miért a francért nem vettem észre? – kiabáltam magamban. Hisz a szomszédnak nem ilyen kocsija van. Már majdnem elért hozzám, mikor észrevettem, hogy a táskámat még mindig a kezében szorongatja. –Megkérdezhetném, hogy hol voltál ilyen sokáig, de úgy érzem felesleges, mert vagy nem válaszolnál vagy hazudnál. – amint oda ért láttam komoly arcát. Remek, ha már így kezdi az nem jó. Most jön az, hogy tényleg megpróbálok neki hazudni.

- Elmondjam, hol voltam? – kérdeztem rá. Arcán látszott, hogy kíváncsivá tettem. – A lelátó alatt voltam, ahogy azt te is észrevetted. Tudod, én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy mások engem pofozgassanak. – próbáltam nagyon élethűen előadni magam, még meg is fordultam, hogy a házba megpróbáljak beviharozni, de nem hagyta, mert amint megfordultam elkapta a kezem. Visszanéztem rá, és mintha arcán sajnálat jelent meg.

- Sajnálom, amit Olivia tett, az én hibám. – tekintete bűnbánó volt.

- Pontosan a te hibád volt. – hibáztattam én is őt. Pedig tudtam, hogy ha én elhúzom magam, akkor nem történt volna ez meg. Szóval egyaránt hibásak vagyunk, de neki ezt nem árulom el. Szemöldökét felemelte az iménti mondatomra.

- Ezt érdemli az, aki hazudik miattad? – rázta a fejét. – Először Olivnak hazudtam arról, hogy valójában miről beszéltünk, még tegnap. Ma pedig a legjobb barátomnak kellett azt hazudnom, hogy azért tűntél el, mert rosszul lettél. – magyarázott.

- Nem kértelek meg rá, hogy hazudj miattam. – mondtam.

- Viszont én úgy érzem meg kell tennem. – erre a mondatára nem számítottam. Úgy érzi? Mégis miért? - Tudom, hogy nem akarod elmondani, miért láttam a szemed feketének, és nem is kell elmondanod, csak tudd, hogy tőlem nem fogja megtudni senki. – elengedte kezem, átnyújtotta a táskám, hátat fordított, és visszasétált a kocsijához. Mikor kinyitotta ajtaját még visszanézett felém, azután beszállt az autójába, és elhajtott. Nem tudom, hogy most megnyugodjak vagy sem. Ha igazat mondott, akkor már nem kell kerülnöm, hisz azt mondta nem kell elmondanom, ami pedig azt jeleníti, hogy nem fog kérdezősködni. Úgy éreztem egy kő esett le a szívemről, de az még mindig zavart, hogy ő tud valamit rólam, amiről nem kéne, tudjon. Ezek után nagyon figyelni fogok másságomra. Még véletlenül sem láthatja meg, még egy ember.