3. rész

Valószínűleg a stressznek, és az izgatottságnak köszönhetően, elkezdtem az átalakulást. Tudtam, hogyha pánikba esek, még gyorsabban megtörténik az, aminek nem kellene. Gyorsan kellett valamit kiötlenem, hiszen nem volt sok időm. Fejemet lehajtottam, s megszólaltam.
- Tanárnő, muszáj kimennem - adtam tudtára zavartan, s válaszát meg sem várva rohantam ki a teremből. Utoljára visszanéztem, akkor pedig Justin tekintetébe ütköztem. Szörnyülködve néztem rá, ekkor tudatosult bennem, szemem színe már megváltozott. Rohantam a mosdóba, ahol aztán azonnal elkezdtem hideg vízzel mosni az arcomat, hogy egy kicsit lenyugodjak. Mikor újra a tükörbe néztem, szemeim már visszaálltak a megszokott, különleges aranybarna-zöld keverékű színre. Egy idő után, biztosra tudtam, hogy túl vagyok a 'veszélyes időszakon', úgyhogy nekidőltem a hideg falnak, mely az elején irritálta hátamat, de aztán már csak kellemes hűsítést éreztem. Lecsúsztam a falon, és csak gondolkoztam.
Anyának és Apának semmiféleképpen sem szólhatok, hiszen egyből kiszednének a suliból, mondván: túl kockázatos. Senki más nem tud a titkunkról, ami azt jelenti, hogy erről a kis "balesetről" csak én fogok tudni. Mások nem szerezhetnek róla tudomást, hiszen mekkora balhé lenne, ha rájönnének, hogy vérmacska vagyok. Valószínűleg elvitetnének egy sintértelepre, s életem végéig kísérleteznének velem. Ez az, amit egyáltalán nem szeretnék, sőt szerintem senki sem akarna, ha az én helyemben lenne.
Egy valami aggaszt csupán, ami nem más, minthogy Justin látta a szememet, ami koromfekete volt, és igen csak rémisztő, hiszen mikor átváltozunk, nem emberformájú a szemünk, hanem olyankor azokkal a bizonyos cicaszemekkel áld minket a Sors. Valahogyan ki kell magyarázzam magam belőle. - gondoltam, de végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha elkerülöm Őt. Mikor meghallottam a kicsengést jelző, számomra még ismeretlen hangot, azonnal felpattantam eddigi helyemről, s kifelé igyekeztem. Próbáltam mindenkit elkerülni, akivel egy teremben voltam előző órán, de a dolog nem sikerült, hiszen Sophie éppen szembe rohant velem, amint meglátott, szemei felcsillantak, s elkapta karomat. A hirtelen mozdulat hatására felszisszentem, cserfes barátnőm, pedig most sem hazudtolta meg magát, azonnal fecsegni kezdett.
- Hová tűntél, Lisa? Úgy elrohantál, mindenki téged keresett. Mi történt? - kérdezte, tekintete aggódást sugárzott. Na most legyél okos, Ellie - gondoltam magamban, miközben teljesen elbambultam. Sophie elhúzta kezét arcom előtt, én pedig sűrű pislogások közepette kértem tőle elnézést, amiért nem figyeltem rá.
- Hányingerem lett. Nem szeretem a szereplést - feleltem, mentálisan hátba veregettem magam, hiszen nagyon is úgy tűnt, hogy So elhiszi, amit mondtam. Végül is nem hazudtam akkorát, mert tényleg nem szeretek szerepelni. Aztán eszembe jutott valami, amire muszáj volt rákérdeznem. - Justin mondott valamit? - tettem fel a bennem megfogalmazódott kérdést, melynek válaszától eléggé rettegtem. Sophie furcsán nézett rám, aztán nemleges válaszként megrázta fejét, én pedig fellélegezhettem. Azt hittem, hogy Justin az a fajta fiú, aki az ilyen dolgokat azonnal világgá kürtöli, hogy aztán mindenki rá figyeljen, és ezzel keltse fel mások figyelmét, de úgy látszik tévedtem. Kellemeset csalódtam benne, remélem, hogyha eddig nem mondta el senkinek, ezután sem fogja. Igen, ez az egyetlen dolog, amit tehetek. A reménykedés.
Három perccel később csatlakozott hozzánk a két jómadár is, Scott és Jared. Az utóbb említett személy átkarolt a nyakamnál, de ezen már meg sem lepődtem, hiszen a mai nap folyamán, ez már nem az első eset.
- Mi baja volt a szép hölgynek? - kérdezte tettetett szomorúsággal, amire azzal spékelt rá, hogy ajkait lefelé biggyesztette, másik kezét -amivel éppen nem ölelt át-, pedig szívére tette. Ebből tudta mindenki, hogy csak színészkedik, s egy jót nevettünk az egészen.
- Kicsit rosszul voltam - mosolyogtam rá biztatóan, Scott pedig úgy gondolta, itt az ideje megszólalnia, így bevetette magát.
- Lehet terhes! - hőkölt meg, mire a mellettem álló fiú nevetésbe tört ki, Sophie pedig hatalmasat sózott 'poéngyár' tarkójára. Ez után Scott sértődöttet játszott, így kezdődött a végeláthatatlanságig tartó 'Scott vs Sophie, kinek van igaza' vita.

A nap további része nagyjából hasonlóan telt, mint az eleje. Volt még pár osztályfőnöki óránk, melyeken tájékoztatva lettünk a házirendről, az órarendről, és az éves programokról, amelyek már holnap megkezdődnek. Végzősbál. Igen. Az a fajta bál, amilyen a filmekben is szokott lenni. Azaz a fiúk nevetségesen elegáns szmokingba, a lányok pedig hercegnőkhöz illő báli ruhákba, és tűsarkakba topognak be az iskolába, amit az alsóbb éves osztályok díszítenek a tiszteletünkre, mi pedig táncolunk a nyálas, lassú számokra, puncsot iszunk, és együtt sírunk, amiért hamarosan itt kell hagynunk egymást. Valószínűleg a suli legmenőbb pasija felkér táncolni, egymásba szeretünk, és hatalmas vívódások után, de örökkön örökké együtt lehetünk. Igen, a filmekben ez szokott lenni. Még jó, hogy nem a Los Angeles-i tündérmese című filmben vagyunk, ahol Sam egy ilyen bálon talált rá élete választottjára.
Nem az én műfajom a hasonló bálozás, de állítólag itt megismerkedhetek az évfolyammal, és a többi végzőssel, tehát elmegyek. Sophie amúgy sem hagyná, hogy kihagyjam.
Mikor elindultam kifelé az iskolából, a folyosók már üresen kongtak, magassarkúm kopogása az egész épületben visszhangzott ugyanis én legalább húsz percen keresztül a mosdóban bujkáltam. Nem akartam senkivel összetalálkozni, és talán gyáva vagyok, de ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Kiléptem az ajtón, aztán kifújtam a benntartott levegőt, mentálisan pedig lepacsiztam magammal, amiért sikerült megúsznom a találkozást. Bárkivel. Legalábbis azt hittem, ám tévedtem, ugyanis miután három méterre eltávolodtam az iskolából, a hátam mögül valaki a nevemet kántálta.
- Elisabeth! Elisabeth! - nagyot nyeltem, majd hátrafordultam, hogy megnézzem, ki is az a személy, aki megakadályozott tervem véghezviteléhez, s abban reménykedtem, Scott, vagy Jared legyen, ám csalódnom kellett.
Az a személy állt velem szemben, akivel a legkevésbé sem akartam jelenesetben találkozni. Mivel nem válthattam alakot, és téphettem szét, ezért muszáj voltam meghallgatni. Kérdőn néztem rá, Ő pedig vette a lapot, és megszólalt.
- Láttam ma valamit .. - kezdte, aztán megállt, magyarázatra várva. Na most legyél okos, Ellie! - gondoltam magamban, miközben elfogadható válaszon kattogott agyam.