4.rész

Sziasztok. Meghoztam a folytatást. Bocsi, hogy megint ilyen sokáig tartott, nekem.- Remélem tetszeni fog, és sok komit hagytok magatok után. Puszillak titeket.<3

~Ann.xd

- Még is mit láttál? – próbáltam úgy tenni mintha nem tudnám, miről beszélne. Pedig nagyon is tudtam. Látta a szemem, amikor már átváltotta színét feketére.

- Valami történt veled az első órán. – mondta, és közben egy lépéssel közelebb jött felém.

- Csak rosszul lettem, ennyi. – arcára volt írva, hogy egy csöppet nem hisz nekem.

- A szemed – kezdett bele mondatába, amitől igen csak megijedtem, de hirtelen egy női hang szólította.

- Justin. – kiabált. Az előttem álló személy hátra kukkantott és után egyből visszakapta rám a tekintetét. Nem érdekelte, hogy épp a barátnője az, aki őt szólítja, csak engem nézett, mint egy fura lényt. Úgy éreztem vele kapcsolatba, hogy óvatosnak kell lennem. – Justin. – szólt ismét Olivia, aki már egy lépésre volt tőlünk. – Édesem, nem hallottad, hogy neked szólok? - - állt mellé. Justin csak egy pillantást vetett rá, azután szemei ismét rám tapadtak. Amint Oliv észrevette, hogy a kérdésére nem kap választ, ő is rám nézett, azután vissza barátjára. – Mégis miről beszéltek ti? – ereimben megfagyott a vér. Mi van, ha most elmondja neki, hogy mit látott? Bár eddig is világgá kürtölhette volna, de még sem tette. Vajon miért?

- Csak megkérdeztem milyen volt az első napja. – hazudott barátnőjének, szemrebbenés nélkül.

- Remélem már végeztetek, mert haza vihetnél. – állt elém Oliv, hogy Justin őt nézze. – Na, édesem, elviszel? – hangja nyávogóssá vált, ami, hogy őszintén megmondjam bántotta fülem. Justin zsebéből előhúzta kocsi kulcsait, és átnyújtotta a vele szemben állónak.

- Szállj be. Mindjárt megyek. – mondta, és közben már tolta el maga elől, de a lány nem hagyta.

- Te is gyere. – nyávogott még mindig, és közben egyik kezét nyakába akasztotta, míg a másikkal pedig mellkasát kezdte cirógatni. Mivel nagyon nem akartam kettesben maradni vele, mert biztos, hogy a szememről kérdezne, el kell, érjem azt, hogy Olivia magával vonszolja.

- Menj csak, nekem is mennem kell. – mondtam, és egy fél mosolyt erőltettem arcomra. Mind a ketten rám néztek. Oliv mosolygott, Justin már kevésbé. Látszott az arcán, hogy tudja, le akarom koptatni. Mégis mi mást csinálhatnék, nem tudhatja meg az igazat, mert akkor az egész életemnek vége lenne. Lehet, hogy ezt az ügyet a szememről még titkokban tartja, de ha mindent megtud, azt már biztos nem fogja magában tartani.

- Na, menjünk. – hallottam meg ismét Miss. Nyávogó gép hangját.

- Jól van. – vágta rá Justin.  Látszott, hogy ő sem nagyon csípi barátnőjének ezt a hangját. – Holnap találkozunk. – mondta rám nézve. Ezzel valószínű arra utalt, hogy ennek a beszélgetésnek még folytatása lesz. Azzal megfordultak, és a parkoló felé indultak. Amint néztem, hogy távolodnak, Justin hátra fordította fejét, és gyanakvó tekintete nem volt túl megnyugtató. Úgy érzem félnem, kell tőle, mert addig, amíg ki nem deríti miért látta aranybarna-zöldes szemem feketének, nem fog leállni.      

 Egész úton hazafelé azon agyaltam, vajon mi a frászt mondjak Justin-nak, ha holnap újra rákérdez a ma történtekre. Mert, ahogy tapasztaltam nem épp egy hiszékeny ember. Ha hazudok neki, akkor egy olyat kell kitalálnom, amit hihetően hangzik. Csak, hogy egy ilyen sem jut az eszembe. A szüleimnek viszont semmi esetre sem mondhatom el. Ha megtudnák, hogy valaki látta sötét szemem, nem elég, hogy a suliból kiíratnának, hanem még azt gyanítom a várost is el kéne, hagyjuk. Amit nagyon nem szeretnék, mert itt nőttem fel, és még itt is akarok maradni egy jó darabig. Anya és apa mindig féltettek mindentől, még a széltől is megóvtak. Magam is tudom, hogy nem lenne jó, ha megtudnák, más vagyok, mert akkor ugyan úgy bujkálnom kéne, mint a nagyinak. Amit én sem akarok. Szóval ki kell találnom valamit, hogy Justin leszálljon a témáról.

Aminta ház elé értem, felvettem arcomra egy hatalmas mosolyt. El kell hitetnem, hogy minden nagyon jó volt ezen a napon. Az ajtóhoz érve, kitártam azt, és ki volt az, aki már ott állt és várt rám? Persze, hogy apu.

- Milyen volt? – kérdezte rögtön.

- Neked is, szia, apu. – mondtam mosolyogva, közben pedig becsuktam a bejárati ajtót.

- Volt valami probléma? – jött még egy kérdés, amire igen lenne a válasz, de muszáj, vagyok nemet mondani.

- Daniel hagyd már, még csak most ért haza. – kiabált ki anyu a konyhából.

- Mi van, ha történt valami, Maria? – kiabált vissza apu egy kérdéssel. – Akkor most kell cselekednünk nem később.

- Apu. – szóltam neki. -  Minden rendben volt. – hazudtam a szemébe. Amire nem vagyok büszke, de így kell lennie. Majd én mindent megoldok egyedül. Hisz már nagylány vagyok a saját dolgaimat egy magam is el kell, tudom intézni. Csak a jó dolgokat fogom elmondani, a többit magamban tartom. Elmeséltem, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki nagyon kedves és mindent megosztott velem, a sulival kapcsoltban. Az osztályfőnökről, és az osztályról is meséltem, igaz még nem nagyon ismerem őket, de majd az is megtörténik. Persze csak akkor ha Justin nem kezd el fecsegni bárkinek is, hogy mit látott.   

 A nap hátralévő részében, még társalogtam szüleimmel, tv-t néztem, de a legtöbb időt a szobámban töltöttem, azon merengve mit is találjak ki Justin kérdésére. Amin még mindig gondolkoztam. Az ágyam közepén ülők, mint ahogy mindig szoktam. A sok agyalásba viszont bele fájdult a fejem, ezért inkább elővettem a nagyi naplóját a fiókból ki nyitottam egy oldalon, és olvasni kezdtem.

1978. január. 20

(Helena Forest, Naplójából)

(részlet)

  Ez volt életem egyik legszebb napja. Találkoztam egy sármos úri emberrel, akitől elállt a lélegzetem. Mikor találkozott tekintetünk, szívem hevesen vert, és úgy éreztem megváltoztak a bennem lévő érzések. Most már nem ürességet, hanem vágyat és pillangókat éreztem. Sajnos ettől a hirtelen érzelmi hullámtól, a bennem élő másik lényem elő bukkanni látszott. Ami legelőször a szempáromon látszik meg.    

2013. szeptember.1

(Elisabeth Forest szemszöge)

Persze. – pillantottam fel hirtelen a napló lapjáról. Arra tisztán emlékeztem, hogy a nagyi mit érzett a papa iránt mikor először találkoztak, de az teljesen kiment a fejemből, hogy ő vele is megtörtént, ami velem. Mind kettőnk fekete szemét látta egy ember. Bár nem ugyan úgy történt meg, de akkor is felfedtük másságunkat egy átlagember előtt. Ami a nagyival történt ezek után egyszerre volt jó, és rossz. Miután a nagyapám látta a nagyi szemét tudta, hogy más, mint ő. Kérdezgette, és kutatott utána, amíg rá nem jött az igazságra. Lehet, hogy rám is ez vár? Justin lenne az én másik felem, aki rájön a titkomra? Nem az nem lehet. Tudom éreztem azt, amit a nagyi a papa iránt, első találkozásukkor, de miután az iskola előtt megszólított már nem éreztem semmi vonzódást csak azt, hogy meg kell védenem a titkom és távol kell tartanom magam tőle. Tudom nem lesz könnyű, de akkor is muszáj lesz.

 Vacsi közben anyuval a bálról beszéltünk, ami holnap este lesz megrendezve. Az mondta ad pénzt, hogy vehessek magamnak egy alkalomra illő ruhát. Persze nekem még elképzelésem sincs, milyen legyen a színe, hossza vagy épp a formája, de az áruházban biztos megtalálom a nekem való ruhát. A vacsora után, letusoltam és elő készítettem a cuccaimat holnapra. Ami egy füzet és egy toll volt. Mivel holnap nem csak a bál, hanem a foci csapat válogatója lesz délelőtt, így nem igazán lesz rendes tanítás. Az egész iskola a kinti pályán gyűlik össze, hogy szurkoljanak bejutni ismerőseiknek a csapatba. Sophie már kijelentette nekem a nap folyamán, hogy mi is ott leszünk, és nézzük, ahogy a sok fiú azért harcol egymással, hogy bekerüljenek az iskola legnépszerűbb csapatába. Azt is megtudtam, hogy már 3 éve Justin szerzi meg a csapatkapitány szerepet, mert ő a legjobb az egész iskola történetében. Szerencsémre ő a pályán, én pedig a lelátón foglalok majd helyet.  Ahol megpróbálok majd olyan helyre ülni, ahol észre se vehet. A bálon viszont nagyon óvatosnak kell lennem, hogy még véletlenül se találkozzak vele össze. Ha ő jobbra megy én balra, ha velem szembe jön, megfordulok és eltűnök. Addig fogom kerülni, amíg el nem felejti az ügyet. Remélem, hamar megtörténik, és élhetem tovább titkos életem, anélkül, hogy bárki gyanakodna.

 Reggel korán ébresztett a vekker. Fáradtan másztam ki az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Arcomat hideg vízzel frissítettem fel. Az ajtó melletti fogason lévő törölköző után nyúltam, és szárazra töröltem nedves részeimet. Egy kis sminket raktam megmosott arcomra, és utána visszamentem szobámba, hogy öltözni kezdjek. Még mielőtt elkezdtem volna, kinéztem az ablakon, az időjárást kémlelni. 7 óra van, és a nap már csodásan árasztotta fényét. A madarak csicseregtek, és a fák leveleit épp, hogy egy kis szellő megmozgatta. Újabb meleg és ragyogó napnak nézünk elébe. Visszasétáltam a szekrényhez, kinyitottam és kivettem egy sötétkék rövidnadrágot, felsőnek egy fehér trikót választottam és arra még egy vékony kardigánt. Lábamra pedig egy szintén fehér kis cipőt vettem elő. Felöltöztem a kiválasztott ruhákba, még igazítottam a hajamon, azután megfogtam táskám, és elindultam a konyha felé. Mivel a szüleim ma reggel sem voltak itthon csomagoltam magamnak szendvicset, a hűtőből pedig elővettem egy palack ásványvizet. Ami a mi frigónkban mindig megtalálható. Elraktam a táskámba, és elindultam a második iskolai napomra.

- Elisa. – hallottam meg, ahogy a nevem kiabálja valaki. A hang irányába fordulva Sophie-t pillantottam meg, mellette pedig a két jó madár állt. Jared és Scott. Ők már be voltak öltözve a football kezdésre. Még mielőtt oda mentem volna, alaposan körül néztem, hogy nem- e látom valahol Justin-t. Szerencsémre se őt, se nyávogó barátnőjét nem észleltem sehol, így elindultam barátaim felé. Amint oda értem a fiúk beszélni kezdtek.

- Remélem, jössz nézni a válogatót. - kezdte Jared. Rá mosolyogtam, ezzel azt jelezve, hogy persze, hogy megyek.

- Hányan kellenek még a csapatba? – kérdezte Sophie.

- Mivel 30 a csapatlétszám, és 15-en vagyunk, még 15-en kellenek. – mondta Scott. Amit tudok az amerikai fociról az annyi, hogy 11 ember játssza, de a kispadon legalább 19-en még arra várnak, hogy játékba léphessenek.

- Abban reménykedjük, hogy Arnold Fisher nem jelentkezett újra. – mosolygott Jared. Mivel nem tudtam ki a név tulajdonosa, biztos látszott az arcomon, mert Sho felém fordult, és beszédre nyitotta a száját.

- Arnold egy évfolyamtársunk. Tavaly jelentkezett, hogy bejusson a csapatba, de nem épp remekelt a pályán. – mondta és közben már egy nagy mosoly jelent meg arcán.

- Fisher, telibe rókázta a pálya közepét. – mondta nevetve Jared.

- Az ilyenekre mondom azt, hogy inkább maradjanak a könyvtárban. – nevetett Scott is.

- Miért hányt, rosszul lett? – kérdeztem. Valamiért úgy éreztem, hogy a suliban ő az a fiú, akinek egy barátja sincs.

- Mondhatjuk ezt is, vagy inkább azt, hogy a felé rohanó Justin hozta rá a frászt. – mondta Sophie.

- Justin durva játékos, ahogy azt te is látni fogod, - Jared megfogta Sho karját, és az órájára nézett. - perceken beül.

- Akkor menjünk gyorsan, mert elfoglalják a jó helyeket. – ragadta meg kezem Sophie, és maga után húzott. – Hajrá fiú! – kiabált még hátra.

 Mire a pályához értünk, már tele volt. Meg mertem volna esküdni, hogy többen vannak itt, mint a tegnapi évnyitón. Örömmel töltött el az, hogy ebben a nagy tömegben Justin biztos nem szúrhat ki. Engem nem is zavart annyira, hogy szinte minden helyet foglalt volt ellentétben Spohie-val.

- Franc vinné el őket. – szidta az embereket. – Ezek már biztos 6kor itt voltak, hogy legyen helyük. Nem érdekel akkor is keresek magunknak egy jó helyet. – mondta, és a tömeg felé húzott. A lelátó körül és rajta is tele volt emberrel. Nem is értettem miért töri magát ennyire Sophie, úgy se lesz üres hely. – Azt nézd. – mutatott az ülőhelyek felé, ahol pont most üresedett meg két hely. Barátnőm olyan gyorsan indult meg felé, mint akit puskából lőttek ki. Azt pedig tegyük hozzá, hogy a kezemet még mindig fogta így nekem is tartanom kellett vele a lépést. Ahogy oda értünk és leültünk, megláttam, hogy ez a lehető legrosszabb hely. Nem elég, hogy a negyedik sor volt közel a pályához, még a kis pad is pont előttünk volt elhelyezve, ahol az edző és a csapat gyülekezett. Előttem egy nagyobb darab fiú foglalt helyet, és úgy gondoltam ez még jól jöhet nekem. Ha Justin megjelenik, megpróbálom olyannyira összehúzni magam, hogy eltakarjon a srác. Az a személy pedig, aki elől bujkálok, egy másodperc múlva megjelent barátaival, az oldalán, akik Jared és Scott volt. Amint észrevették őket, fütyülni, kiabálni és tapsolni kezdtek. Mögöttük pedig a csapat többi tagja jött. Ahogy a kispad felé mentek, én fokozatosan csúsztam le a széken. Mire oda értek az edző mellé, már majdnem a hátamon feküdtem. A mellettem lévő Sophie pedig állva kiabált és tapsolt. Az előttem ülő srác oldalánál ki kukucskáltam, és Justin pont felém mutatott, és nagyon magyarázott valamit a két fiúnak, akik mondandója után felém néztek. Gyorsan húztam vissza magam a srác mögé. Mi van, ha elmondta? – kérdeztem magamtól. Bár nem tudhat semmi konkrétat, csak annyit, hogy fekete volt a szemem. Lehet a fiúk nem is fognak hinni neki. Ismét kinéztem a fiú mögül, és a három srác már háttal állt nekem sisakjukkal a fejükön. Nem tudom, hogy most megnyugodjak vagy ne. Mégis mit mondhatott nekik? Nyugi Ellie nyugi. Nem lesz semmi baj. – mondtam magamban. Próbáltam nyugtatgatni magam, mert kezdtem ideges lenni. Ha most itt bárki észreveszi, hogy valami természetfeletti dolog történik velem, akkor már szólnom kell a szüleimnek a dologról. Idegesített nagyon, hogy nem tudom mit mondott Justin a fiúknak. Előhúztam zsebemből a telefonom, és a kijelzőjére néztem. Szemem szerencsére még mindig eredeti színében pompázott.

 Már a válogató vége felé értünk. Ez az egész úgy zajlott, hogy a 15 tagú csapatból, akik eredetileg benne vannak, kiválasztott az edző 11-et, és nekik kellett védekező egységet kialakítaniuk. Akik pedig azért jelentkeztek, hogy bejussanak a foci csapatba, 11 főből álló csapatot kellett alkotniuk. Ők pedig a támadók voltak. Már az első meccs során láttam, hogy Jared-nek igaza volt, mert Justin úgy vetette rá magát az újoncokra, hogy csak nagyokat pislogtam. Sophie elmondta, hogy Justin ilyenkor a söprögető. A söprögető csak annyit jelent, ő az, aki eltűnteti az útból a támadókat. Elég durva poszt, de ahogy látom, nagyon jól megy neki. Most megy az utolsó meccs, és az eredményjelző szerint már csak 3 perc van hátra. Volt pár jó újonc, de voltak olyanok is, akik a labdával a kezükben, Justin elől menekültek. Amit teljes mértékben megértettem, én is megijednék tőle, ha így rohanna felém. A síp elhangzott, így vége lett az utolsó meccsnek is.

- Nagyon szép munka volt. – mondta az edző egy megafonnal a szájánál. – Holnap a papír a bejutottak neveivel, az iskola bejáratára lesz kitéve. Már most gratulálok azoknak, akik bejutottak, akiknek viszont nem sikerül, azok ne csüggedjenek jövőre is próbálkozzanak. – amint befejezte, sokan már mentek is. Amit én is megtettem volna ha Sophie, nem ránt vissza.

- Maradj nyugton. – mondta és visszaült a székére. – Megvárjuk, még eltűnik ez a nagy tömeg. – nem nagyon örültem ennek a kijelentésnek. Mert még mindig bennem volt az a kép, ahogy Justin mond valamit a fiúknak, és azok rám néztek. Nem tudom mi lehetett az, de valahogy nem is akartam megtudni. Csak el akartam tűnni, gyorsan. Majd Sophie-nak mondok valami olyasmit, hogy pisilnem kellett, de nekem most rögtön el kell, tűnjek. Megfordultam, hogy azt a pár lépcsőfokot lelépkedjem, és a tömeggel eltűnjek. Csak, hogy ez nem jött össze. Ahogy egy lépcsőfokot megtettem, az aljánál megláttam őket. Ereimben megfagyott a vér. Nekem végem lelepleztek. – mondtam magamban. Scott két lépcsőfokot jött felfelé, amíg meg nem szólalt.

- Igaz amit Justin mondott? – nézett rám nagy szemekkel. Te szent isten. Most mi lesz velem. Menekülnöm kell.  – Tényleg velem akarsz eljönni a bálra?