4.rész

Sziasztok. Meghoztam a folytatást. Bocsi, hogy megint ilyen sokáig tartott, nekem.- Remélem tetszeni fog, és sok komit hagytok magatok után. Puszillak titeket.<3

~Ann.xd

- Még is mit láttál? – próbáltam úgy tenni mintha nem tudnám, miről beszélne. Pedig nagyon is tudtam. Látta a szemem, amikor már átváltotta színét feketére.

- Valami történt veled az első órán. – mondta, és közben egy lépéssel közelebb jött felém.

- Csak rosszul lettem, ennyi. – arcára volt írva, hogy egy csöppet nem hisz nekem.

- A szemed – kezdett bele mondatába, amitől igen csak megijedtem, de hirtelen egy női hang szólította.

- Justin. – kiabált. Az előttem álló személy hátra kukkantott és után egyből visszakapta rám a tekintetét. Nem érdekelte, hogy épp a barátnője az, aki őt szólítja, csak engem nézett, mint egy fura lényt. Úgy éreztem vele kapcsolatba, hogy óvatosnak kell lennem. – Justin. – szólt ismét Olivia, aki már egy lépésre volt tőlünk. – Édesem, nem hallottad, hogy neked szólok? - - állt mellé. Justin csak egy pillantást vetett rá, azután szemei ismét rám tapadtak. Amint Oliv észrevette, hogy a kérdésére nem kap választ, ő is rám nézett, azután vissza barátjára. – Mégis miről beszéltek ti? – ereimben megfagyott a vér. Mi van, ha most elmondja neki, hogy mit látott? Bár eddig is világgá kürtölhette volna, de még sem tette. Vajon miért?

- Csak megkérdeztem milyen volt az első napja. – hazudott barátnőjének, szemrebbenés nélkül.

- Remélem már végeztetek, mert haza vihetnél. – állt elém Oliv, hogy Justin őt nézze. – Na, édesem, elviszel? – hangja nyávogóssá vált, ami, hogy őszintén megmondjam bántotta fülem. Justin zsebéből előhúzta kocsi kulcsait, és átnyújtotta a vele szemben állónak.

- Szállj be. Mindjárt megyek. – mondta, és közben már tolta el maga elől, de a lány nem hagyta.

- Te is gyere. – nyávogott még mindig, és közben egyik kezét nyakába akasztotta, míg a másikkal pedig mellkasát kezdte cirógatni. Mivel nagyon nem akartam kettesben maradni vele, mert biztos, hogy a szememről kérdezne, el kell, érjem azt, hogy Olivia magával vonszolja.

- Menj csak, nekem is mennem kell. – mondtam, és egy fél mosolyt erőltettem arcomra. Mind a ketten rám néztek. Oliv mosolygott, Justin már kevésbé. Látszott az arcán, hogy tudja, le akarom koptatni. Mégis mi mást csinálhatnék, nem tudhatja meg az igazat, mert akkor az egész életemnek vége lenne. Lehet, hogy ezt az ügyet a szememről még titkokban tartja, de ha mindent megtud, azt már biztos nem fogja magában tartani.

- Na, menjünk. – hallottam meg ismét Miss. Nyávogó gép hangját.

- Jól van. – vágta rá Justin.  Látszott, hogy ő sem nagyon csípi barátnőjének ezt a hangját. – Holnap találkozunk. – mondta rám nézve. Ezzel valószínű arra utalt, hogy ennek a beszélgetésnek még folytatása lesz. Azzal megfordultak, és a parkoló felé indultak. Amint néztem, hogy távolodnak, Justin hátra fordította fejét, és gyanakvó tekintete nem volt túl megnyugtató. Úgy érzem félnem, kell tőle, mert addig, amíg ki nem deríti miért látta aranybarna-zöldes szemem feketének, nem fog leállni.      

 Egész úton hazafelé azon agyaltam, vajon mi a frászt mondjak Justin-nak, ha holnap újra rákérdez a ma történtekre. Mert, ahogy tapasztaltam nem épp egy hiszékeny ember. Ha hazudok neki, akkor egy olyat kell kitalálnom, amit hihetően hangzik. Csak, hogy egy ilyen sem jut az eszembe. A szüleimnek viszont semmi esetre sem mondhatom el. Ha megtudnák, hogy valaki látta sötét szemem, nem elég, hogy a suliból kiíratnának, hanem még azt gyanítom a várost is el kéne, hagyjuk. Amit nagyon nem szeretnék, mert itt nőttem fel, és még itt is akarok maradni egy jó darabig. Anya és apa mindig féltettek mindentől, még a széltől is megóvtak. Magam is tudom, hogy nem lenne jó, ha megtudnák, más vagyok, mert akkor ugyan úgy bujkálnom kéne, mint a nagyinak. Amit én sem akarok. Szóval ki kell találnom valamit, hogy Justin leszálljon a témáról.

Aminta ház elé értem, felvettem arcomra egy hatalmas mosolyt. El kell hitetnem, hogy minden nagyon jó volt ezen a napon. Az ajtóhoz érve, kitártam azt, és ki volt az, aki már ott állt és várt rám? Persze, hogy apu.

- Milyen volt? – kérdezte rögtön.

- Neked is, szia, apu. – mondtam mosolyogva, közben pedig becsuktam a bejárati ajtót.

- Volt valami probléma? – jött még egy kérdés, amire igen lenne a válasz, de muszáj, vagyok nemet mondani.

- Daniel hagyd már, még csak most ért haza. – kiabált ki anyu a konyhából.

- Mi van, ha történt valami, Maria? – kiabált vissza apu egy kérdéssel. – Akkor most kell cselekednünk nem később.

- Apu. – szóltam neki. -  Minden rendben volt. – hazudtam a szemébe. Amire nem vagyok büszke, de így kell lennie. Majd én mindent megoldok egyedül. Hisz már nagylány vagyok a saját dolgaimat egy magam is el kell, tudom intézni. Csak a jó dolgokat fogom elmondani, a többit magamban tartom. Elmeséltem, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki nagyon kedves és mindent megosztott velem, a sulival kapcsoltban. Az osztályfőnökről, és az osztályról is meséltem, igaz még nem nagyon ismerem őket, de majd az is megtörténik. Persze csak akkor ha Justin nem kezd el fecsegni bárkinek is, hogy mit látott.   

 A nap hátralévő részében, még társalogtam szüleimmel, tv-t néztem, de a legtöbb időt a szobámban töltöttem, azon merengve mit is találjak ki Justin kérdésére. Amin még mindig gondolkoztam. Az ágyam közepén ülők, mint ahogy mindig szoktam. A sok agyalásba viszont bele fájdult a fejem, ezért inkább elővettem a nagyi naplóját a fiókból ki nyitottam egy oldalon, és olvasni kezdtem.

1978. január. 20

(Helena Forest, Naplójából)

(részlet)

  Ez volt életem egyik legszebb napja. Találkoztam egy sármos úri emberrel, akitől elállt a lélegzetem. Mikor találkozott tekintetünk, szívem hevesen vert, és úgy éreztem megváltoztak a bennem lévő érzések. Most már nem ürességet, hanem vágyat és pillangókat éreztem. Sajnos ettől a hirtelen érzelmi hullámtól, a bennem élő másik lényem elő bukkanni látszott. Ami legelőször a szempáromon látszik meg.    

2013. szeptember.1

(Elisabeth Forest szemszöge)

Persze. – pillantottam fel hirtelen a napló lapjáról. Arra tisztán emlékeztem, hogy a nagyi mit érzett a papa iránt mikor először találkoztak, de az teljesen kiment a fejemből, hogy ő vele is megtörtént, ami velem. Mind kettőnk fekete szemét látta egy ember. Bár nem ugyan úgy történt meg, de akkor is felfedtük másságunkat egy átlagember előtt. Ami a nagyival történt ezek után egyszerre volt jó, és rossz. Miután a nagyapám látta a nagyi szemét tudta, hogy más, mint ő. Kérdezgette, és kutatott utána, amíg rá nem jött az igazságra. Lehet, hogy rám is ez vár? Justin lenne az én másik felem, aki rájön a titkomra? Nem az nem lehet. Tudom éreztem azt, amit a nagyi a papa iránt, első találkozásukkor, de miután az iskola előtt megszólított már nem éreztem semmi vonzódást csak azt, hogy meg kell védenem a titkom és távol kell tartanom magam tőle. Tudom nem lesz könnyű, de akkor is muszáj lesz.

 Vacsi közben anyuval a bálról beszéltünk, ami holnap este lesz megrendezve. Az mondta ad pénzt, hogy vehessek magamnak egy alkalomra illő ruhát. Persze nekem még elképzelésem sincs, milyen legyen a színe, hossza vagy épp a formája, de az áruházban biztos megtalálom a nekem való ruhát. A vacsora után, letusoltam és elő készítettem a cuccaimat holnapra. Ami egy füzet és egy toll volt. Mivel holnap nem csak a bál, hanem a foci csapat válogatója lesz délelőtt, így nem igazán lesz rendes tanítás. Az egész iskola a kinti pályán gyűlik össze, hogy szurkoljanak bejutni ismerőseiknek a csapatba. Sophie már kijelentette nekem a nap folyamán, hogy mi is ott leszünk, és nézzük, ahogy a sok fiú azért harcol egymással, hogy bekerüljenek az iskola legnépszerűbb csapatába. Azt is megtudtam, hogy már 3 éve Justin szerzi meg a csapatkapitány szerepet, mert ő a legjobb az egész iskola történetében. Szerencsémre ő a pályán, én pedig a lelátón foglalok majd helyet.  Ahol megpróbálok majd olyan helyre ülni, ahol észre se vehet. A bálon viszont nagyon óvatosnak kell lennem, hogy még véletlenül se találkozzak vele össze. Ha ő jobbra megy én balra, ha velem szembe jön, megfordulok és eltűnök. Addig fogom kerülni, amíg el nem felejti az ügyet. Remélem, hamar megtörténik, és élhetem tovább titkos életem, anélkül, hogy bárki gyanakodna.

 Reggel korán ébresztett a vekker. Fáradtan másztam ki az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Arcomat hideg vízzel frissítettem fel. Az ajtó melletti fogason lévő törölköző után nyúltam, és szárazra töröltem nedves részeimet. Egy kis sminket raktam megmosott arcomra, és utána visszamentem szobámba, hogy öltözni kezdjek. Még mielőtt elkezdtem volna, kinéztem az ablakon, az időjárást kémlelni. 7 óra van, és a nap már csodásan árasztotta fényét. A madarak csicseregtek, és a fák leveleit épp, hogy egy kis szellő megmozgatta. Újabb meleg és ragyogó napnak nézünk elébe. Visszasétáltam a szekrényhez, kinyitottam és kivettem egy sötétkék rövidnadrágot, felsőnek egy fehér trikót választottam és arra még egy vékony kardigánt. Lábamra pedig egy szintén fehér kis cipőt vettem elő. Felöltöztem a kiválasztott ruhákba, még igazítottam a hajamon, azután megfogtam táskám, és elindultam a konyha felé. Mivel a szüleim ma reggel sem voltak itthon csomagoltam magamnak szendvicset, a hűtőből pedig elővettem egy palack ásványvizet. Ami a mi frigónkban mindig megtalálható. Elraktam a táskámba, és elindultam a második iskolai napomra.

- Elisa. – hallottam meg, ahogy a nevem kiabálja valaki. A hang irányába fordulva Sophie-t pillantottam meg, mellette pedig a két jó madár állt. Jared és Scott. Ők már be voltak öltözve a football kezdésre. Még mielőtt oda mentem volna, alaposan körül néztem, hogy nem- e látom valahol Justin-t. Szerencsémre se őt, se nyávogó barátnőjét nem észleltem sehol, így elindultam barátaim felé. Amint oda értem a fiúk beszélni kezdtek.

- Remélem, jössz nézni a válogatót. - kezdte Jared. Rá mosolyogtam, ezzel azt jelezve, hogy persze, hogy megyek.

- Hányan kellenek még a csapatba? – kérdezte Sophie.

- Mivel 30 a csapatlétszám, és 15-en vagyunk, még 15-en kellenek. – mondta Scott. Amit tudok az amerikai fociról az annyi, hogy 11 ember játssza, de a kispadon legalább 19-en még arra várnak, hogy játékba léphessenek.

- Abban reménykedjük, hogy Arnold Fisher nem jelentkezett újra. – mosolygott Jared. Mivel nem tudtam ki a név tulajdonosa, biztos látszott az arcomon, mert Sho felém fordult, és beszédre nyitotta a száját.

- Arnold egy évfolyamtársunk. Tavaly jelentkezett, hogy bejusson a csapatba, de nem épp remekelt a pályán. – mondta és közben már egy nagy mosoly jelent meg arcán.

- Fisher, telibe rókázta a pálya közepét. – mondta nevetve Jared.

- Az ilyenekre mondom azt, hogy inkább maradjanak a könyvtárban. – nevetett Scott is.

- Miért hányt, rosszul lett? – kérdeztem. Valamiért úgy éreztem, hogy a suliban ő az a fiú, akinek egy barátja sincs.

- Mondhatjuk ezt is, vagy inkább azt, hogy a felé rohanó Justin hozta rá a frászt. – mondta Sophie.

- Justin durva játékos, ahogy azt te is látni fogod, - Jared megfogta Sho karját, és az órájára nézett. - perceken beül.

- Akkor menjünk gyorsan, mert elfoglalják a jó helyeket. – ragadta meg kezem Sophie, és maga után húzott. – Hajrá fiú! – kiabált még hátra.

 Mire a pályához értünk, már tele volt. Meg mertem volna esküdni, hogy többen vannak itt, mint a tegnapi évnyitón. Örömmel töltött el az, hogy ebben a nagy tömegben Justin biztos nem szúrhat ki. Engem nem is zavart annyira, hogy szinte minden helyet foglalt volt ellentétben Spohie-val.

- Franc vinné el őket. – szidta az embereket. – Ezek már biztos 6kor itt voltak, hogy legyen helyük. Nem érdekel akkor is keresek magunknak egy jó helyet. – mondta, és a tömeg felé húzott. A lelátó körül és rajta is tele volt emberrel. Nem is értettem miért töri magát ennyire Sophie, úgy se lesz üres hely. – Azt nézd. – mutatott az ülőhelyek felé, ahol pont most üresedett meg két hely. Barátnőm olyan gyorsan indult meg felé, mint akit puskából lőttek ki. Azt pedig tegyük hozzá, hogy a kezemet még mindig fogta így nekem is tartanom kellett vele a lépést. Ahogy oda értünk és leültünk, megláttam, hogy ez a lehető legrosszabb hely. Nem elég, hogy a negyedik sor volt közel a pályához, még a kis pad is pont előttünk volt elhelyezve, ahol az edző és a csapat gyülekezett. Előttem egy nagyobb darab fiú foglalt helyet, és úgy gondoltam ez még jól jöhet nekem. Ha Justin megjelenik, megpróbálom olyannyira összehúzni magam, hogy eltakarjon a srác. Az a személy pedig, aki elől bujkálok, egy másodperc múlva megjelent barátaival, az oldalán, akik Jared és Scott volt. Amint észrevették őket, fütyülni, kiabálni és tapsolni kezdtek. Mögöttük pedig a csapat többi tagja jött. Ahogy a kispad felé mentek, én fokozatosan csúsztam le a széken. Mire oda értek az edző mellé, már majdnem a hátamon feküdtem. A mellettem lévő Sophie pedig állva kiabált és tapsolt. Az előttem ülő srác oldalánál ki kukucskáltam, és Justin pont felém mutatott, és nagyon magyarázott valamit a két fiúnak, akik mondandója után felém néztek. Gyorsan húztam vissza magam a srác mögé. Mi van, ha elmondta? – kérdeztem magamtól. Bár nem tudhat semmi konkrétat, csak annyit, hogy fekete volt a szemem. Lehet a fiúk nem is fognak hinni neki. Ismét kinéztem a fiú mögül, és a három srác már háttal állt nekem sisakjukkal a fejükön. Nem tudom, hogy most megnyugodjak vagy ne. Mégis mit mondhatott nekik? Nyugi Ellie nyugi. Nem lesz semmi baj. – mondtam magamban. Próbáltam nyugtatgatni magam, mert kezdtem ideges lenni. Ha most itt bárki észreveszi, hogy valami természetfeletti dolog történik velem, akkor már szólnom kell a szüleimnek a dologról. Idegesített nagyon, hogy nem tudom mit mondott Justin a fiúknak. Előhúztam zsebemből a telefonom, és a kijelzőjére néztem. Szemem szerencsére még mindig eredeti színében pompázott.

 Már a válogató vége felé értünk. Ez az egész úgy zajlott, hogy a 15 tagú csapatból, akik eredetileg benne vannak, kiválasztott az edző 11-et, és nekik kellett védekező egységet kialakítaniuk. Akik pedig azért jelentkeztek, hogy bejussanak a foci csapatba, 11 főből álló csapatot kellett alkotniuk. Ők pedig a támadók voltak. Már az első meccs során láttam, hogy Jared-nek igaza volt, mert Justin úgy vetette rá magát az újoncokra, hogy csak nagyokat pislogtam. Sophie elmondta, hogy Justin ilyenkor a söprögető. A söprögető csak annyit jelent, ő az, aki eltűnteti az útból a támadókat. Elég durva poszt, de ahogy látom, nagyon jól megy neki. Most megy az utolsó meccs, és az eredményjelző szerint már csak 3 perc van hátra. Volt pár jó újonc, de voltak olyanok is, akik a labdával a kezükben, Justin elől menekültek. Amit teljes mértékben megértettem, én is megijednék tőle, ha így rohanna felém. A síp elhangzott, így vége lett az utolsó meccsnek is.

- Nagyon szép munka volt. – mondta az edző egy megafonnal a szájánál. – Holnap a papír a bejutottak neveivel, az iskola bejáratára lesz kitéve. Már most gratulálok azoknak, akik bejutottak, akiknek viszont nem sikerül, azok ne csüggedjenek jövőre is próbálkozzanak. – amint befejezte, sokan már mentek is. Amit én is megtettem volna ha Sophie, nem ránt vissza.

- Maradj nyugton. – mondta és visszaült a székére. – Megvárjuk, még eltűnik ez a nagy tömeg. – nem nagyon örültem ennek a kijelentésnek. Mert még mindig bennem volt az a kép, ahogy Justin mond valamit a fiúknak, és azok rám néztek. Nem tudom mi lehetett az, de valahogy nem is akartam megtudni. Csak el akartam tűnni, gyorsan. Majd Sophie-nak mondok valami olyasmit, hogy pisilnem kellett, de nekem most rögtön el kell, tűnjek. Megfordultam, hogy azt a pár lépcsőfokot lelépkedjem, és a tömeggel eltűnjek. Csak, hogy ez nem jött össze. Ahogy egy lépcsőfokot megtettem, az aljánál megláttam őket. Ereimben megfagyott a vér. Nekem végem lelepleztek. – mondtam magamban. Scott két lépcsőfokot jött felfelé, amíg meg nem szólalt.

- Igaz amit Justin mondott? – nézett rám nagy szemekkel. Te szent isten. Most mi lesz velem. Menekülnöm kell.  – Tényleg velem akarsz eljönni a bálra?       

3. rész

Valószínűleg a stressznek, és az izgatottságnak köszönhetően, elkezdtem az átalakulást. Tudtam, hogyha pánikba esek, még gyorsabban megtörténik az, aminek nem kellene. Gyorsan kellett valamit kiötlenem, hiszen nem volt sok időm. Fejemet lehajtottam, s megszólaltam.
- Tanárnő, muszáj kimennem - adtam tudtára zavartan, s válaszát meg sem várva rohantam ki a teremből. Utoljára visszanéztem, akkor pedig Justin tekintetébe ütköztem. Szörnyülködve néztem rá, ekkor tudatosult bennem, szemem színe már megváltozott. Rohantam a mosdóba, ahol aztán azonnal elkezdtem hideg vízzel mosni az arcomat, hogy egy kicsit lenyugodjak. Mikor újra a tükörbe néztem, szemeim már visszaálltak a megszokott, különleges aranybarna-zöld keverékű színre. Egy idő után, biztosra tudtam, hogy túl vagyok a 'veszélyes időszakon', úgyhogy nekidőltem a hideg falnak, mely az elején irritálta hátamat, de aztán már csak kellemes hűsítést éreztem. Lecsúsztam a falon, és csak gondolkoztam.
Anyának és Apának semmiféleképpen sem szólhatok, hiszen egyből kiszednének a suliból, mondván: túl kockázatos. Senki más nem tud a titkunkról, ami azt jelenti, hogy erről a kis "balesetről" csak én fogok tudni. Mások nem szerezhetnek róla tudomást, hiszen mekkora balhé lenne, ha rájönnének, hogy vérmacska vagyok. Valószínűleg elvitetnének egy sintértelepre, s életem végéig kísérleteznének velem. Ez az, amit egyáltalán nem szeretnék, sőt szerintem senki sem akarna, ha az én helyemben lenne.
Egy valami aggaszt csupán, ami nem más, minthogy Justin látta a szememet, ami koromfekete volt, és igen csak rémisztő, hiszen mikor átváltozunk, nem emberformájú a szemünk, hanem olyankor azokkal a bizonyos cicaszemekkel áld minket a Sors. Valahogyan ki kell magyarázzam magam belőle. - gondoltam, de végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha elkerülöm Őt. Mikor meghallottam a kicsengést jelző, számomra még ismeretlen hangot, azonnal felpattantam eddigi helyemről, s kifelé igyekeztem. Próbáltam mindenkit elkerülni, akivel egy teremben voltam előző órán, de a dolog nem sikerült, hiszen Sophie éppen szembe rohant velem, amint meglátott, szemei felcsillantak, s elkapta karomat. A hirtelen mozdulat hatására felszisszentem, cserfes barátnőm, pedig most sem hazudtolta meg magát, azonnal fecsegni kezdett.
- Hová tűntél, Lisa? Úgy elrohantál, mindenki téged keresett. Mi történt? - kérdezte, tekintete aggódást sugárzott. Na most legyél okos, Ellie - gondoltam magamban, miközben teljesen elbambultam. Sophie elhúzta kezét arcom előtt, én pedig sűrű pislogások közepette kértem tőle elnézést, amiért nem figyeltem rá.
- Hányingerem lett. Nem szeretem a szereplést - feleltem, mentálisan hátba veregettem magam, hiszen nagyon is úgy tűnt, hogy So elhiszi, amit mondtam. Végül is nem hazudtam akkorát, mert tényleg nem szeretek szerepelni. Aztán eszembe jutott valami, amire muszáj volt rákérdeznem. - Justin mondott valamit? - tettem fel a bennem megfogalmazódott kérdést, melynek válaszától eléggé rettegtem. Sophie furcsán nézett rám, aztán nemleges válaszként megrázta fejét, én pedig fellélegezhettem. Azt hittem, hogy Justin az a fajta fiú, aki az ilyen dolgokat azonnal világgá kürtöli, hogy aztán mindenki rá figyeljen, és ezzel keltse fel mások figyelmét, de úgy látszik tévedtem. Kellemeset csalódtam benne, remélem, hogyha eddig nem mondta el senkinek, ezután sem fogja. Igen, ez az egyetlen dolog, amit tehetek. A reménykedés.
Három perccel később csatlakozott hozzánk a két jómadár is, Scott és Jared. Az utóbb említett személy átkarolt a nyakamnál, de ezen már meg sem lepődtem, hiszen a mai nap folyamán, ez már nem az első eset.
- Mi baja volt a szép hölgynek? - kérdezte tettetett szomorúsággal, amire azzal spékelt rá, hogy ajkait lefelé biggyesztette, másik kezét -amivel éppen nem ölelt át-, pedig szívére tette. Ebből tudta mindenki, hogy csak színészkedik, s egy jót nevettünk az egészen.
- Kicsit rosszul voltam - mosolyogtam rá biztatóan, Scott pedig úgy gondolta, itt az ideje megszólalnia, így bevetette magát.
- Lehet terhes! - hőkölt meg, mire a mellettem álló fiú nevetésbe tört ki, Sophie pedig hatalmasat sózott 'poéngyár' tarkójára. Ez után Scott sértődöttet játszott, így kezdődött a végeláthatatlanságig tartó 'Scott vs Sophie, kinek van igaza' vita.

A nap további része nagyjából hasonlóan telt, mint az eleje. Volt még pár osztályfőnöki óránk, melyeken tájékoztatva lettünk a házirendről, az órarendről, és az éves programokról, amelyek már holnap megkezdődnek. Végzősbál. Igen. Az a fajta bál, amilyen a filmekben is szokott lenni. Azaz a fiúk nevetségesen elegáns szmokingba, a lányok pedig hercegnőkhöz illő báli ruhákba, és tűsarkakba topognak be az iskolába, amit az alsóbb éves osztályok díszítenek a tiszteletünkre, mi pedig táncolunk a nyálas, lassú számokra, puncsot iszunk, és együtt sírunk, amiért hamarosan itt kell hagynunk egymást. Valószínűleg a suli legmenőbb pasija felkér táncolni, egymásba szeretünk, és hatalmas vívódások után, de örökkön örökké együtt lehetünk. Igen, a filmekben ez szokott lenni. Még jó, hogy nem a Los Angeles-i tündérmese című filmben vagyunk, ahol Sam egy ilyen bálon talált rá élete választottjára.
Nem az én műfajom a hasonló bálozás, de állítólag itt megismerkedhetek az évfolyammal, és a többi végzőssel, tehát elmegyek. Sophie amúgy sem hagyná, hogy kihagyjam.
Mikor elindultam kifelé az iskolából, a folyosók már üresen kongtak, magassarkúm kopogása az egész épületben visszhangzott ugyanis én legalább húsz percen keresztül a mosdóban bujkáltam. Nem akartam senkivel összetalálkozni, és talán gyáva vagyok, de ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Kiléptem az ajtón, aztán kifújtam a benntartott levegőt, mentálisan pedig lepacsiztam magammal, amiért sikerült megúsznom a találkozást. Bárkivel. Legalábbis azt hittem, ám tévedtem, ugyanis miután három méterre eltávolodtam az iskolából, a hátam mögül valaki a nevemet kántálta.
- Elisabeth! Elisabeth! - nagyot nyeltem, majd hátrafordultam, hogy megnézzem, ki is az a személy, aki megakadályozott tervem véghezviteléhez, s abban reménykedtem, Scott, vagy Jared legyen, ám csalódnom kellett.
Az a személy állt velem szemben, akivel a legkevésbé sem akartam jelenesetben találkozni. Mivel nem válthattam alakot, és téphettem szét, ezért muszáj voltam meghallgatni. Kérdőn néztem rá, Ő pedig vette a lapot, és megszólalt.
- Láttam ma valamit .. - kezdte, aztán megállt, magyarázatra várva. Na most legyél okos, Ellie! - gondoltam magamban, miközben elfogadható válaszon kattogott agyam.

2.rész

Sziasztok.: ) Megjött a 2.rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket.  Sokat kellet várni, amiért bocsi. Rövidke lett, és még uncsinak mondanám, de lassacskán eljönnek az izgis részek is. Most már nagyon várunk komikat, mert így nem tudjuk, hogy tetszik-e vagy sem. A 3.részt Vivianne írja, ami biztos, hogy nagyon jó lesz.: ) puszillak titeket.<3

~Ann.xd

Barna szemei csillogtak a tornaterem ablakain besütő fénytől. Fejét, egy fekete sapka fedte, amit fordítva viselt a kobakján, és barna haja kikandikált a kis résen. Körülbelül két számmal nagyobb fehér inget viselt, és sötétkék farmernadrágja ülepe majdnem a térdénél lógott. Ezt soha nem fogom megérteni, hogy miért jó, ha a fél hátsója kilóg. Fekete cipője valami márkás darab lehetett, mert a legtöbb fiú lábán hasonló lábbeli virított. A mellette jövő lány, olyan magabiztosan lépkedett azokban a 10cm-es sarkakban, hogy csak lestem. Hosszú fekete haja egyenes szálakban omlott vállaira. Sötét barna szemei, kihívóan voltak kisminkelve. Kis fekete ruhát viselt, amit inkább vennék fel buliba, mint egy iskolai évnyitóra. Úgy tűnik Sophie-nak igaza volt abban, hogy ő a legnépszerűbb lány mert, ahogy végig jött a tornatermen, mindenki bámulta, és köszöngetett neki. Ami őt egy kicsit sem zavarta, mert, ahogy láttam a legtöbb fiúra még kacéran rá is kacsintott. Ahogy oda értek, Olivia rögtön rám szegezte tekintetét.

- Ez ki? – mutatott rám, és közben szemöldökét felhúzta.

- Ő az új barátnőm! – állt mellém hirtelen, Scott. Egy ’mi van’ fejet vágva fordultam a mellettem álló fiúhoz.

- Jobbat is találhattál volna, Scotty.  – szólalt meg a magát olyan gyönyörűnek képzelő lány. Most rá vetettem tekintetem, kicsit sem szép nézéssel. Amint meg szólalhattam volna, már valaki más megtette helyettem.

- Oliv, légy kedves. – mondta, és a lányra nézett. – Szerintem ő az új osztálytársunk. – fordult felém. – Szia, Justin vagyok. – mosolygott rám, amiről nem igazán tudtam levenni a tekintetem.  – Hogy hívnak?

- Elisabeth. – mondtam ki nevem, de szemem még mindig a száján lévő mosolyt nézte.

- Akkor Elisabeth, üdvözöllek a South High-ban. - arcán még mindig ugyan az a mosoly ékeskedett. Már értem, miért van minden lány belé zúgva. Ennek a mosolynak nehéz ellen állni.            

- Kérek, mindenkit maradjon csendben, az évnyitó kezdetét veszi! – hallottam meg egy mély rekedtes hangot.

- Gyere ide. – mondta Sophie, megfogta alkarom, és magához húzott. – Jobban teszed, ha nem tartod ennyi ideig a szemed Justin-on, mert egy kicsit feltűnő. – igaza lehet, de ha egyszer nem tudtam levenni mosolyáról a szemem, nem tehetek róla. Az igazgató, aki a Mr. James névre hallgatott, elkezdte évnyitói beszédét, ami olyan unalmas volt, hogy ezt szívesen ki hagytam volna. Beszélt az elmúló nyárról, és a beköszöntő őszről. A vizsgákról, ami csak az év végén lesz, de azért 10 percet prédikált róla. Köszöntötte az új diákokat, meg persze a régieket is. Amiről a legtöbbet beszélt az a futball volt. Nem a rendes lábbal rúgós futballról, hanem a kézben szaladósról. Amerikai futball. Ahol úgy döntik, és borítják fel egymást az emberek, hogy nézni is fáj nem, hogy átélni. Ahogy végig néztem a tornatermen mindenki lázban volt a közelgő meccs miatt, amit az imént mondott az igazgató. Még a mellettem álló Sophie is huhogott, mikor Mr. James azt kiabálta, hogy - Meg kell nyernünk! Úgy tűnik ebben az iskolában a foci nagy szerepet játszik.

- Halljam a csatakiáltást, mindenkitől! – kiabálta az igazgató.

- South, South, South High. – hangzott el a csatakiáltás, olyan hangosan, hogy a tornaterem falai bele remegtek. Csak néztem szét magam körül. Mindenki, minden egyes gyerek kiabálta, csak én nem. Mentségemre szóljon, nem tudtam semmi ilyesmiről. És mivel most már tudok róla, a legközelebbi alkalommal én is kiabálni fogom. - South, South, South High! – kiabáltam magamban.                 

Körül belül még 10 percig beszélt az igazgató azután, minden osztály a terme felé vette az irányt. Sophie mellett voltam egész végig, nem akartam elveszni ebben a hatalmas iskolában. Mivel a mi termünk az suli túl oldalán volt, fel tudtam mérni az iskola pár pontját. Ha egyedül kéne mennem már meg találnám a büfét, a kémia labort, a színháztermet, és az uszodát. Igen! Szerencsétlenségemre uszoda is volt az iskolában. Mivel egy kicsit sem tudok úszni, és még a víztől is irtózok, nem nagyon örülök ennek a hatalmas medencének.   

Mire a teremhez értünk, meghallottam az első csengő szót, amin elmosolyodtam, mert most már 100%-ig biztos voltam abban, hogy iskolában járom ki az utolsó évemet.  

Amint beléptem a terembe, csodálkozva néztem körül. Annyira boldog voltam, hogy elmondani nem tudom. Minden olyan csodás volt. A zöld tábla, a tanári asztal, a padok. Olyan volt ez számomra, mint egy álom. Lehet, hogy mások utálják az iskolát, de én egyelőre, még imádattal néztem minden apró kis szegletét.

- Hé, Lisa. – hallottam meg Sophie hangját. – Ide gyere. – mikor oda fordultam, barátnőm, az egyik, még üres pad felett állt. Oda sétáltam mellé, és lehuppantam az egyik székre. – Mától ez a mi helyünk. – mondta, és rá csapott az asztalra, miközben ő is leült. A három padsorból, a mi helyünk a baloldalon az utolsó előtti pad volt. És, hogy kik rohantak, hogy övéké legyen az utolsó pad? Scott és Jared. Mint valami két kis óvodás, úgy foglalták el a helyüket.

- Látom Mr. táskát dobtad.  – dugta előre a fejét közöttünk Jared.

- Most már nem a táskám lesz a pad társam, hanem egy hús vér ember. – nevetett Sophie és közben tenyerét Jared homlokához tette, és hátra tolta fejét.      

- Pedig eddig jól láttam a táblát. – szólalt meg Scott is. – Most viszont meg kell kérjem a kedves padtársadat, hogy egy kicsit húzza össze magát mert úgy jobban látnám a terepet. – hangjában hallatszott, hogy viccelődésből mondta.

- Vegyek neked szemüveget, te szegény? – fordult hátra Sophie, de amint válaszolt volna Scott, egy másik hang szólalt meg.

- Jó napot, osztály. – egy idős nő tette le cuccait a tanári asztalra, és mosolyogva nézett körül.

- Ő az osztályfőnökünk, Mrs. Walt. – súgta fülembe Sophie. – Amilyen aranyosnak látszik olyan szigorú. - ez a néni? Úgy tűnik, nem lennék jó emberismerő, mert én meg mertem volna rá esküdni, hogy egyáltalán nem szigorú, de ha a padtársam azt mondja így van, akkor hiszek neki.

- Egy új diákról tudok. – mondta Mrs. Walt.

- Itt van.  – mutogatott rám Sophie. Mindenki engem kezdett el bámulni, amitől egy kicsit kényelmetlenül kezdtem magam érezni.

- Állj fel és mutatkozz be. – mondta a tanár. Lassan álltam fel a székről, és közben a tekintetem cikázott az engem figyelő emberek között. Addig, amíg meg nem láttam megint azt a mosolyt, amitől megint csak azt tudtam bámulni. De nem sokkal később már nem csak a mosolyát, hanem a szemét kezdtem fürkésztem. Ahogy ő is engem nézett, olyan volt, mint, amit a nagyi írt le a naplójában, arról az alkalomról, mikor a nagyapámmal találkoztak először.

- Kislányom, jól vagy? – zökkentett ki Mrs. Walt. Bólintottam, a többiek pedig halk kuncogásba kezdtek. – Hallgatunk. – mondta.

- Elisabeth Forest vagyok. – csak ennyit tudtam mondani, nem tudtam mi mást mondjak még.

- Melyik iskolából jöttél? – kérdezte meg Mrs.Walt.

- Otthon tanultam. – válaszoltam.

- Szóval te eddig soha nem jártál iskolába? – jött a következő kérdés.

- Nem. – a rövidke válaszom, némelyik ember arcán csodálkozást váltott ki.

- Akkor remélem jól fog telni az első napod. – mosolyodott el ismét a tanár. És abban a pillanatban éreztem azt, amit nem kellet volna. A másságom valami oknál fogva, kezdett kibontakozni.  

        

1. rész

Sziasztok!

Meghoztam az első részt, mely remélem elnyeri a tetszéseteket. A következő részt x Ann fogja hozni nektek. Ha elolvastátok, hagyjatok magatok után nyomot, mert mint tudjátok, nagyon sokat számítanak nekünk a kommentek.:)

Puszi Vivianne. 

Reggel mosolyogva ébredtem fel, mert tudtam, ma elkezdem a végzős évemet, mint normális, gimnazista tinilány, s nem úgy, mint az elmúlt években tettem. Végre nem magántanulóként, unalmasan fogom élni a mindennapjaimat, habár az én életem nemigen mondható egyhangúnak. Végre-valahára lehetnek barátaim, elmehetek bulizni, osztálykirándulásokra, összejövetelekre.. Ezek nekem eddig kimaradtak az életemből, de most mindent be fogok pótolni, ebben biztos vagyok. Mikor kimásztam az ágyból, azonnal a fürdőbe vettem az irányt, ott elvégeztem a reggeli rutinomat, aztán visszamentem a szobámba, ahol felvettem, a már tegnap kikészített ünneplőmet, melyet anyával vettem, még a múlt héten. Fehér trikó, fekete aszimmetrikus szoknya, mely elől rövid, hátul hosszú, s fekete magassarkú. Annyira egyhangúnak találtam az öltözékem, hogy az már fájt. Gondoltam megspékelem valamivel, így hajamat fejem tetejére kötöttem kontyba, s a kontyon egy piros szalagot tekertem át, majd masniba kötöttem. Szememet szemhéjtussal húztam meg, telt ajkaimra pedig a hajamban ékeskedő szalaghoz hasonló színű rúzst kentem. Vállamra dobtam fekete Converse táskámat, melybe már tegnap bepakoltam, mindezek után pedig elhagytam szobámat. A lakásban egyedül voltam, így arra következtettem, anyáék már elmentek. A hűtőhöz sétáltam, s letéptem róla, a rajta virító rózsaszín papírt, melyre anyáék üzenetet hagytak nekem. Figyelmesen olvastam a sorokat.

Drága Elisabeth!

Apád még mindig szörnyen ellenezte a dolgot, de aztán sikerült beszélnem a fejével, így nyugodtan, s boldogan indulhatsz iskolába, és vághatsz bele végzős évedbe. Drukkolunk neked, hogy jól sikerüljön az első napod. Érezd magad nagyon jól, s vigyázz magadra. Kaja a hűtőben, el ne késs. Nekünk dolgunk volt, késő este érünk csak haza, így az ebédről magadnak kell gondoskodj. Vigyázz, el ne veszítsd a fejed, mert akkor tudod mi lesz! Ne hagyd magad felidegesíteni!

Ölel: Anya és Apa

Még egy utolsó pillantást vetettem magamra az egész alakos tükör előtt, s mikor meggyőződtem róla, emberien nézek ki, elindultam. Az iskola nem volt messze az otthonunktól, s az utat is tudtam, mivel anya már napokkal ezelőtt megmutatta nekem. Nem vagyok az a félős kislány típus, és izgulni sem szoktam nagyon, de most egy minimális félelem azért volt bennem. Mi lesz, ha nem fogadnak be? Ha mindenki elutasító, esetleg lenéző lesz?! Soha nem jártam még rendes iskolába, s barátaim sem voltak. Nem vagyok alkalmazkodó, s ha beszólnak, akkor nagyon a lelkemre veszem a dolgokat. Mi van, ha felidegesítenek, és nem bírom megállni az átváltozást? S ha megtámadok valakit? Kezdem úgy érezni, hiba volt a rendes, állami taníttatás mellett döntenem. A gimnázium felé közeledve, kezdtem egyre jobban beparázni, de tartottam magam. Választhattam volna a másik utat is, de én emellett döntöttem. Ha elkezdtem, be is fejezem. A hatalmas, hófehér épület elé érve egy csomó diákot véltem felfedezni, akik kisebb-nagyobb csoportokba gyűlve beszélgettek, nevetgéltek. Nem törődve azzal a rengeteg szempárral, melyek rám szegeződtek, elindultam befelé az óriási intézménybe. Megálltam az üvegajtó előtt, majd egy magabiztos mozdulattal kirántottam azt, s beléptem. Rá kellett jöjjek, nem csak kint vannak rengetegen, hanem bent is. Akárcsak kint, itt is csoportokba verődve beszélgettek a többiek, s kezdtem úgy érezni, egyedül leszek egész nap, de ekkor megpillantottam egy lányt. Szép, barna szemei voltak, s ugyanolyan színű haja, mely lágyan omlott vállára. Apró termetű, csinos lány volt, karcsú alakkal. Testére tökéletesen rásimult a fekete selyemruhája, melyet ünneplő gyanánt választott, egy hozzáillő lapos talpú balerinacipővel. Úgy gondoltam, itt a megfelelő alkalom a barátkozásra, ennélfogva megindultam a lány felé, aki még mindig ott állt, egyedül, s az óriási tömeget vizsgálta szemeivel.
- Szia! Elisabeth vagyok - álltam meg előtte, s arcomra öltöttem egy magabiztos, s egyben meggyőző mosolyt, mellyel próbáltam javítani "jó kislány" imázsomon. A lány, kinek neve még mindig ismeretlen volt számomra furcsán méregetett. Mikor megbizonyosodott róla, hozzá beszéltem, nyelt egy nagyot, s megszólalt.
- Sophie! Biztos új vagy itt, azért szóltál hozzám - szomorodott el, s lehajtotta fejét, ezzel kerülve a szemkontaktust. Aha.. Biztos Ő itt az amolyan lúzer, mint az amerikai tinifilmekben. Nem érdekel, én elhatároztam, hogy akkor is összebarátkozom vele.
- Igen, új vagyok. Amúgy, mire értetted ezt a.. "csak azért szóltál hozzám" dumát? - kérdeztem tapintatosan, mire arcára apró mosoly kúszott.
- Nem tartozom a legkedveltebb személyek közé - kuncogott halkan. - Ha a népszerű emberek csapatát szeretnéd erősíteni, akkor keresd fel Oliviat, viszont, ha jó neked egy magamfajta 'senki' is, akkor velem tarthatnál a tornateremig. Tudod, ahol az ünnepség lesz - hadarta el a mondanivalóját, mire bennem egy csomó minden megfogalmazódott.
- Először is: tökéletesen megfelel számomra a Te társaságod. Másodszor pedig: ki a fene az az Olivia? - vontam fel szemöldököm, s kérdőn pillantottam rá, bár biztos voltam benne, hogy Ő a suli legnépszerűbb lánya. Honnan tudok ennyi mindent a gimnáziumbeli klikkekről és "rangokról"? Mivel én nem járhattam semmiféle iskolába, rengeteg evvel kapcsolatos filmet néztem meg, s mára már teljesen olyan, mintha én is ugyanolyan ember lennék, mint Ők.. Kár, hogy ez egyáltalán nincs így.
- Olivia az iskola legbefolyásosabb, s egyben legnépszerűbb lánya. Mindenki odavan érte, s a legtöbb ember már attól elájul, ha Livia tudja a nevüket. Hatalmas bulikat szokott szervezni, és kéthetente váltogatja a partnereit. Ezért is érthetetlen számomra, hogyan járhat már lassan egy hónapja Bieberrel - világosított fel Olivia kilétéről, aztán szóba hozott egy bizonyos 'Bieber'-t. Fejemet oldalra döntöttem, s homlokomat ráncolva néztem rá. Kacagott kettőt, aztán kérdeznem sem kellett, azonnal beszélni kezdett róla is.
- Bieber, azaz Justin Bieber. A suli egyik nagyon népszerű fiúja. Népszerűségét külsejének köszönheti.. Viszont. A többi közismert diákkal szemben, Ő egyáltalán nincs elszállva magától, s nem gondolja úgy, hogy Ő a világközepe. Minden lány szerelmes belé, természeten én nem estem bele ebbe a körbe. Mellesleg Oliv barátjáról van szó, úgyhogy jobb ha még a közelébe sem mész. Legjobb barátai: Jared és Scott, akik.. bár nem olyan helyesek mint Ő, iszonyú jó fejek, és mindenkivel kedvesek. Habár Biebshez nem kötődöm semmiféle értelemben sem, csupáncsak köszönőviszonyban vagyunk, Scott és Jared nagyon jó barátaim. Talán az egyetlenek, ebben az egész kócerájban - fejezte be mondandóját, melybe kicsit bele is zavarodtam, de végül ráhagytam a dolgot. Amíg a tornateremhez értünk, Shopie folyamatosan csak beszélt, és beszélt, de ez engem egyáltalán nem zavart, hiszen így legalább nem vagyok egyedül, s boldogan jelenthetem be, új barátra leltem. Az elsőre, s talán az egyetlenre, de ez engem hidegen hagy, lényeg, hogy egy van.
A rövid kis beszélgetésünk alatt megtudtam pár dolgot újdonsült barátnőmről.
Nagyon jó fej, közvetlen lány, aki könnyen barátkozik, s bár félénknek néz ki, egyáltalán nem az. Simán lehetne Ő a suli közepe, hiszen rengeteget beszél, mindenkiről tud mindent, és ezt előszeretettel osztja meg másokkal. Mindemellett hatalmas szíve van, szereti ha Shonak hívják, a családjával él, van két húga, Rebecca aki tizenhat éves, és Amanda aki öt. Emellett van egy palotapincsi kutyája, akit Dognak hív. Találó név.. Imád olvasni, vásárolni, futni, szimpatizál a divattal, és szeret beszélni. Ki gondolta volna?! 
A tornaterem egy tágas kis tér volt, tele testnevelésórán használatos eszközökkel. A falak fehérek voltak, bár sok helyen véltem felfedezni fekete cipőnyomokat. A terem osztályonként volt részekre osztva, s mint kiderült Sho és én osztálytársak vagyunk, így nekem nem kellett elveszetten kóborolnom, csak követtem a lányt. Két dolog is feltűnt, új osztályommal kapcsolatban. Az egyik az, hogy : sokkal több a fiú, mint a lány. Az egész osztály maximum hat lányból, és legalább tizenöt fiúból állt, aminek részben örültem is, hiszen jobban vonzódom a focihoz, és a sportokhoz, mint az öltözködéshez és a vásárláshoz. A másik dolog pedig az volt, hogy : a mi osztályunk volt a legharsányabb. Mindenki nevetett valamin, sokan üvöltöztek, s voltak olyanok, akik kisebb csapatokba verődve beszélték meg, hogy ki mit csinált a nyáron. Sophie elkezdett húzni egy két fiú felé, s már akkor sejtettem, Ők ketten Jared és Scott.
- Sziasztok Srácok! Ő itt Lisa, az új lány. Lisa, Ők itt Scott és Jared - mutatott be minket egymásnak Sho, mire én bénán intettem egyet a fiúknak. Scott közelebb lépet, s ekkor tűnt fel, legalább egy fejjel magasabb mint én.
- Kisasszony! - mosolygott rám bágyadtan, aztán kezet csókolt, melybe sikeresen belepirultam.
- Szállj le Róla Sco! - szólt rá nevetve Sophie, miközben belebokszolt a fiú vállába.
- Van barátod? - tért rögtön a tárgyra Jared. Én kikerekedett szemekkel bámultam rájuk, aztán halkan elkuncogtam magam.
- Tipli van Fiúk! Lisa nem egy társkeresőbe jelentkezett, hanem egy gimnáziumba. Ez pedig azt jelenti, hogy akadjatok le róla, és ne zaklassátok - oltotta le Őket Sophie, az én fülem pedig a megnevezésnél elakadt. Lisa.. Egész életemben egy ember hívott így engem. Az első barátom, aki nagyon csúnya, mély sebet hagyott a szívemben, akit mindennél jobban szerettem, s aki összetörte a szívemet, és megtanította, hogy ne bízzak senkiben. Megcsalt. Ez már a múlt, én pedig próbálom túltenni magam rajta, bár szörnyen nehéz.
- Jóvanna' - felelte egyszerre a két srác csalódottan.
- Jobb lesz, ha mi most lépünk. Jön a királynő meg az ura - vihorászott Sho, én pedig először nem értettem mire mondja, de aztán oldalra pillantottam, s megláttam. Őt...

Prológus

Sziasztok.: ) Ebbe az új blogba kezdtünk, Vivianne-el. Reméljük elnyeri majd a tetszéseteket. Ha már itt jártok hagyjatok magatok után komikat, és írjátok le, hogy tetszik eddig.: ) Előre is köszönjük. Puszi<3

~Ann.xd  

1979. augusztus. 15

(Helena Forest, naplójából)

(részlet)

  Sok minden van ebben a nagyvilágban, és az, hogy elítélik azokat az embereket, akik másnak születtek, rettenetes. Magam is abba a gárdába tartozom, akiket nem fogad be-e társadalom. Küzdünk a szabad életért, és a jogainkért. Csak egy akaratom van, hogy az én kisfiam, akit a szívem alatt hordok, jó körülmények között nőjön fel. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne ítéljék el, édesanyja másságáért. Egy földalatti bányában tartózkodunk 1 hónapja. Minden olyan sötét, a levegő olyan poros és rothadt szagú, hogy néha fontolóra veszem, hogy a felszínre baktassak, némi friss levegőért. Nem csak magam miatt, hanem a kisfiacskám miatt sem tehetem ki innen a lábam, mert nyomban lelőnének. Már két életről kell gondoskodnom, és amíg a fiamat a szívem alatt hordom, nem teszek olyan dolgokat, amik veszélyt jelentenek a számára. A férjem, aki életét adta értem, és gyermekünkért, mindig a szívemben fogom őrizni utolsó szavait.

„- Mond meg a fiamnak, hogy szeretem, ahogy téged is édes kis Helenám.”      

2013.augusztus.31

(Elisabeth Forest szemszöge)

  Mikor a nagyi naplóját olvasom, olyan mintha vele élném át mindazt a szörnyű dolgot, amik akkoriban történtek. Mintha én is érezném a poros levegőt, és a bűzt. Egy képet őrzök a nagyszüleimről, amit még apámtól kaptam. A fotó, még 1978-ban készül róluk, mikor még nem tudták, hogy a nagymamám, és még sokan mások, nem csak emberként léteznek.

- Elisa! – kiabált fel apám az emeletre. Az ágyam közepén ültem, és a fotóról pillantottam fel. – Vacsora. – mihelyst meghallottam, sietve tettem ágyamra a kezemben és az ölemben lévő dolgokat. Felálltam a fekvő helyem közepén, és onnan ugortam a padlóra. Gyors léptekkel indultam el az ebédlő felé. Már a lépcső aljánál jártam, mikor megéreztem a finom illatokat. Úgy tűnik anya ma a kedvencemet csinálta vacsira. Lasagnét. Pár másodpercen belül már az asztalnál ültem, a szokott helyemen. Mikor a szüleim a konyhából beléptek az étkezőbe, csak mosolyogtam rájuk.    

- Gyors voltál. – mosolygott rám Maria, az anyám. A kezében lévő tálat az asztal közepére tette, amiben ott volt a frissen, még gőzölgő étel. Felemeltem a már előttem lévő tányért, és lecsaptam a táplálékra. – Lassabban édes lányom. – kicsit sem tudtam lassítani, mert a hasam oly módon korgott, hogy már ódákat zengett. Amint az első falat lecsúszott, jött a következő és az-az utáni. Mire végeztem, úgy tele voltam, hogy moccanni alig bírtam. Apámra néztem, aki elmosolyodott, és beszélni kezdett.

- Most legalább nem menekülhetsz el, a beszélgetés elől. – hátra dőltem a széken, és nagyot sóhajtottam. Egész héten ez elől a beszélgetés elől menekültem, de úgy tűnik, apa nagyon tudja, mivel kell egy helyben tartania. Gyanítom, hogy a lasagnét is azért csináltatta anyával, hogy jól tele egyem magam, és ne tudjak elszaladni, a beszélgetés elől. – Holnap egy új fejezet kezdődik az életedben.

- Jaj, ne már. – néztem apámra. – Az-az új fejezet, már rég elkezdődhetett volna, ha te azt hagyod. Tavaly is eljátszottad velem. Már indultam volna az első sulis napomra, de te meggondoltad magad. Emlékszel? – néztem rá felemelt szemöldökkel.

- Igaza van drágám. – nézett anyu is apára.

- Bocsánat, hogy féltem a kislányomat. – dobta a szalvétát a tányérjába.

- Kicsi? – sóhajtottam ismét. – Apa 18 éves vagyok, és mindig itthon taníttattál. Legalább az utolsó éveimet had járjam ki suliban, emberek között. Sosem voltak barátaim. Szeretnék átlagos életet élni.

- De te egy kicsit sem vagy átlagos. – nézett mélyen a szemembe.

- Kösz, hogy emlékeztetsz rá. – kulcsoltam össze kezem mellkasom előtt.

- Tudod, hogy mi lesz, ha rá jönnek. – mondta. – A nagyanyád nem akarná ugyan azt az életet az unokájának, mint amilyen neki volt.

- A nagyinak legalább volt valaki az oldalán. – ő megtalálta azt a valakit, akit nagyon szeretett. Nekem viszont esélyem sincs találni bárkit is.

- Persze, a nagyapád, addig, amíg meg nem halt.

- Daniel, elég. – szólt közbe anyu. - Eli már elég nagy ahhoz, hogy tudja mi a jó és a rossz. Nem fogja felfedni a másságát.

- Anyu se akarta, de apa, és a többi ember is rájött. – úgy tűnik anyánál betelt a pohár, mert felállt az asztaltól, és a piszkos tányérokat kezdte összeszedni.

- Befejezted? – nézett rám, és a tányéromra. Bólintottam, azzal elvette, és apuhoz sétált. Előle csak felkapta a tányért, és a konyhába viharzott. A lengő ajtó, ami elválasztotta a két helységet úgy csapkodott anyu után, hogy hideg levegő érte el az arcom. Mikor visszatért, a tálat fogta meg, de még mondott pár szót.

- Eli holnap elmegy az iskolába Daniel, már eldöntöttük, amibe te is bele egyeztél. – azzal visszament a konyhába. Apa is felállt, és követte őt. Úgy tűnik a vacsinak vége. Kitoltam a széket, felálltam róla, és visszavonultam a szobámba.

Amint beértem a helységbe, a fotót és a nagyi naplóját az éjjeli szekrény fiókjába tettem, és az ágyra dőltem. Születésem óta, apa mindentől félt. Pedig ha úgy vesszük, néha erősebb vagyok, mint ő. Mivel apa férfi, ő normális életet élhet. A másság csak nőknél jön elő. Mivel nekem volt szerencsém lánynak születni, úgy kell élnem, hogy titkolnom kell bizonyos dolgokat. Eddig nem nagyon volt ki előtt titkolóznom, mert soha nem voltak barátaim, de abban bízom, hogy holnap szerzek párat. Nem azért, hogy végre titkolózhassak valakik előtt, hanem azért, mert egy átlagos lány életét is élni akarom. Elmenni, pizzázni, biliárdozni vagy éppen bulizni. Kopogás zavart meg.

- Gyere. – mondtam. Anya dugta be a fejét az ajtón.

- Elpakoltad a cuccaidat holnapra? – kérdezte, beljebb lépve az ajtón.

- Minek? – ültem fel. – Apa holnap úgy is kitalálja, hogy még se menjek, és akkor egy újabb év, ami unalommal fog eltelni. – néztem rá unott fejjel.

- Beszéltem a fejével. – mondta, és az ágy szélére ült. – Holnap végre elindulhatsz az iskolába, ahogy mindig is akartál, senki sem fog az utadba állni, főleg nem az apád.

- Tényleg? – emeltem fel szemöldököm.

- Igen. – bólogatott, mint a kocsiban lévő műanyag kutyák.

- Köszönöm, anyu. – ugrottam a nyakába. Annyira boldog voltam, mint még soha. Végre iskolába járhatok, és nem kell csak itthon lennem.

- Szóval – szólalt meg. – összepakoltad a cuccaidat? – gyorsan váltam el tőle, és leugrottam az ágyról. A szekrényhez rohantam, és elővettem azt a táskát, amit még tavaly vettem suli kezdésre, de mivel nem használtam, csak ott állt. Most viszont addig fogom használni, amíg le nem szakad a vállamról. Elővettem még pár füzetet, és az órarendet, amit még két hete kaptam, mikor újra beírattak a suliba, csak akkor valahogy nem tudtam, komolyan venni, mert azt hittem apa ismét azt fogja mondani az utolsó pillanatban, hogy nem mehetek. – Ha kész vagy irány fürdeni, mert holnap korán kelsz. – bólintottam, oda szaladtam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. – Jó éjt Eli. – mondta mosolyogva.

- Neked is. – azzal kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Még pakolásztam pár dolgot, bár gyanítom, hogy azok feleslegesek lesznek, de nem foglalkoztam vele. Azután, ahogy anya mondta elmentem letusoltam, ami 20 percig tartott, de, csak azért mert szeretem áztatni magam. A frissen mosót hajamat megszárítottam, utána még mászkáltam, egy darabig, mert izgultam a holnap miatt, és csak nagy nehezen szántam rá magam, hogy lefeküdjek. Bemásztam a francia ágy közepére, lehunytam a szemem, és vártam, az álmokat.